„Azért vannak biztató jelenségek is...”

Az építtetők, mintegy kizsigerelve a rendelkezésre álló területet, tetszetős nevekkel ruházzák föl az új létesítményeket: lakóparkokról, lakókertektől meg -ligetekről beszélnek, noha mindez új köntösben nem más, mint egyszerű, lakótelepszerű építkezés. E helyzet kísértetiesen emlékeztet a hetvenes évek második felére, amikor elszaporodtak a sokat szidott, mára tudomásul vett lakótelepek. Manapság a piac diktálja ugyanazt, amit régebben a hatalom mondott. A beruházóipart – akárcsak 35-40 éve – ma is önnön tehetetlensége hajtja előre, a napi eredményekért és a profitért feléli a jövőt. „Ad hoc” elképzelésekből és urambátyámosan osztott kormányzati pénzekből hetedhét országra szóló irodák, szállodák épülnek oda is, ahová nem lenne szabad; azután meg – az élhető település hosszú távú érdekeit keresztezve – csak lakásokkal zsúfolt (torony)épületek kerülnek olyan helyekre, ahová szerényebb kereskedelmi, ipari létesítmény kívánkozna, vagy éppenséggel pihenőpark, zöld terület... Hatvanas éveim második felét taposva mondhatom őszintén, nem éppen irónia nélkül: még a szocializmusban ezt úgy fogalmazták meg, hogy előbb a mennyiségi hiányt kell pótolni, aztán majd megoldjuk a minőségit. Ám hogy mégse fessek nagyon sötét képet, füstölgésemet a fiatal építésznemzedék képviselőjével, az 1984-ben Galántán született Václav Kinga műépítésszel, építészetkritikussal próbálom megosztani, akinek a közelmúltban jelent meg Építészet című kötete. Hézagpótló kiadvány ez, hiszen a nagyvilágban körbepillantva enged betekintést a kortárs építészeti irányzatokba. És hogy beszélgetésünk helyszíne is stílszerű legyen, Pozsony egyik legvitatottabb építményében, a rádió központi székházában társalgunk. Kinga, hogy érzi magát a főváros nyilván legbizarrabb, talán csodálatra is méltó, de egyben akár eszement épületében: a tótágast álló „piramisban”?Mindig örülök, ha ide szólít a kötelesség. Kedvelem ezt az épületet, noha gazdaságtalanul kihasznált belső tereit tekintve más funkciót tudnék elképzelni neki. Például egy kiváló galéria lehetne itt. Különösen az emeleti részek, a piramis összekötő elemei és áthidalásai alkotnak szép geometrikus alakzatot. Ha annak idején ez az építmény nem nálunk létesül, akkor a kortárs építészet térképzési módszerének kiváló példája lehetne. Ha az építész madártávlatból pillant egy városra, mit vesz észre legelőször? Mennyiben árulkodó egy-egy városkép fölülről nézve?Kétféleképpen. A repülőgépes felülnézet világosan, határozottan körvonalazza a városok akár első pillantásra felismerhető rajzolatait, legyen szó Párizsról, Prágáról, Budapestről, Rómáról vagy számos más világvárosról. Ha viszont „csak” egy-egy magaslati pontról, megépített kilátótoronyból szemlélődik valaki, akkor a templomok, a felhőkarcolók, a város egyéb domináns elemei révén a tetőtáj mutatja magát, aminek falai között ott zajlik az élet. Például az ausztriai Grazban a tetőket, tudatosan, az épületek ötödik homlokzataként alkalmazzák, így a város sziluettje még harmonikusabb rajzolatot ad. Fiatal műépítészként is sajnálja a régi, patinás épületek megsemmisítését? Mi a véleménye arról a kíméletlen „városrendezésről”, amelynek nemcsak Pozsony, hanem Dunaszerdahely, Galánta, Léva, Érsekújvár, illetve hát a szlovákiai városok többsége a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek mezsgyéjétől áldozatul esett?Ami történt, lényegében ostobaságnak mondható. Én akkor születtem, amikorra a szóban forgó rombolás zöme már elvégeztetett. A tanulmányaim során viszont sokat hallottam erről, láttam képeket és dokumentumokat. Természetesen, ma már lehetetlenség visszacsinálni mindazt, amit a rombolás lendülete a múlt építészeti emlékeiből, jellegzetes házsoraiból elpusztított. Azt, aminek öntelt énképpel nekimentek azok, akik a történelmit eltüntetve, nagyobbat s korszerűbbet hirdetve építették az újat. A sors iróniája, hogy az élet ebben is megismétli önmagát. Pozsonyban most a forgalmas Kő tér immár több évtizede ismert arculatát alakítaná át gyökeresen egy új befektető. Éppen olyan hozzáállással, ahogy korábban a régi Kórház utca egyik oldalának történelmi házsora tűnt el azért, hogy megépülhessen az ismert Kyjev Szálló és a népszerű Prior Áruház. Most meg pont ezek az épületek vannak veszélyben. Véleményem szerint – újjáépítés, korszerűsítés helyett – fejetlenül lebontani egy már meglévő építészeti struktúrát, az mindig hiba. Ha a pillepalackot, a papírt, az üveget, a műanyagot újrahasznosítjuk, miért nem keltjük új életre a régi épületeket?Azok tudatosabb becsben tartása, megőrzése folyamatban van, csakhogy nagyon lassan, miközben továbbra is újabb értékes épületek tűnnek, tűnhetnek el. Sajnos. Ezzel kapcsolatban az sem mentség, hogy vadonatújat építeni olcsóbb, mint felújítani a régit. De az szintén része az igazságnak, hogy döntést hozni ebben a dilemmában gyakran nem is az építész feladatköre, hanem a befektetői szándék kérdése. És nem utolsósorban az is megjelenik a különféle érvek meg ellenérvek sorában, hogy épp a régi épületek tisztelete révén – milyen egy-egy ország kötődése a saját történelméhez. Az utca emberének szemében 2013-ban milyen rangja van a műépítészetnek?Sohasem árt, ha az egyszerű halandó az építészeti kérdésekben ismeri városa történelmét, és ha annak stíluselemeit is fölismeri, az duplán jó. De ennél fontosabbnak tartom, hogy az építészetről, az architektúráról akkor legyen valakinek bizonyos szinten véleménye, ha úgy dönt, építkezni fog. Legyen elfogadható ízlése az épületválasztásban, az építész megszólításában. És hogy ez utóbbitól „stílusként” lehetőleg ne a vállalkozói barokkot, a külső vakolatfesték színeiként a lilát, a narancssárgát, a pisztáciazöldet kérje... Nem csak vállalkozói barokkra, egyéb hivalkodó épületcsodákra célzok, ha rákérdezek: napjaink műépítészetéből nem hiányzik a lélek? Hogy e falak között ne lényként, hanem emberként érezzem magam?Az előre gyártott látványelemekből készült házak, házsorok szerintem sem tartoznak a műépítészet kategóriájába, hanem inkább a sorozatgyártás formavilágába. Az a kívánatos, hogy az építész és az építtető állandó kapcsolatban legyenek, természetesen, elsősorban azok, akik majd ott élnek abban a házban. Előnyös, ha a befektető részese a tervezési, alkotási folyamatnak. Elvégre az épületeket emberek tervezik embereknek. Ennek pedig halála a lélektelenség. Napjaink építészetében is jelen van a giccs? És nemcsak a hazug kerti törpére gondolok.Jelen van, főként az úgynevezett vállalkozói barokkra jellemzően. Az efféle házak csupán azért sorolhatók a kortársi építészet kategóriájába, mert mostanában épültek. Az architektúra szakmai kritériumainak nem felelnek meg. Mi a hiteles, szakmailag megbízható kortárs építészet fő ismérve, „hitelesített” jellemzője?Már a huszadik század elejétől nagyon sok stílusirányzat él. Gyakorlatilag az a legitim, ami egy tudatos koncepció része. Legitimek például a minimalista formák, de legitimek a történelmi struktúrákhoz való visszahajlások is, csak az épület egészének téralakítása és tömegformálása legyen egy megfelelően letisztult építészeti elgondolás alkotóeleme. Megmondaná, hogy miért idegenkedünk azon dolgok többségétől, ami úgymond kortársi építészet? Legyen szó irodapaloták üveg- és fémcsodáiról vagy a lakótelepek emberdúcairól!Ne haragudjon, de nosztalgikus hozzáállás a modern építészetet eleve elítélni, viszont a történelmi építészetet kritikátlanul fölértékelni. Tudniillik amit az utóbbiban szeretünk, azt ma már nem, vagy csak a régi majmolásaképpen, azt kopírozva tudjuk megcsinálni. Az pedig már-már olyan lenne, mint a mostanában joggal kipécézett vállalkozói barokk. Persze az sem titok, hogy a korszerű kortársi építészettel is vannak bizony problémák. A szakmai felelősséget firtatva kérdem: az építész tudatában van annak, hogy hosszú időre, lényegében korszakokra épít?Szerintem igen. Ugyanakkor a rábízott munka rengeteg részlete múlik a befektető ízlésén, szándékán, akaratán. És hát az építész is csak a piacból él, ennek keretében pedig gyakran kell különböző kompromisszumokat kötnie. Manapság akkora a konkurencia, hogy a jó építésszel is előfordulhat, hogy akár a meggyőződése árán is „lefekszik” a befektetőnek. Mindenki piaci érdeke, hogy házat tervezzen... Ismeri a tréfát, mely szerint az újságíró előítéletekkel, a szakács paradicsomszósszal, az építész fölfuttatott vadszőlővel meg borostyánnal leplezi a tévedéseit?Egyik sem tréfadolog, még bohóságból sem. Hacsak játékból nem fűzöm hozzá, hogy a zöldellő vadszőlő meg a borostyán legalább csinosítja a környezetet. Az építész csak tudomásul veheti, ha tévedett. Kellő anyagi fedezettel sok minden még korrigálható; szélsőséges esetben pedig le kell bontani, ami félresikerült. Én viszont pókerarccal kérdezem: ma is épülnek igazán időtálló épületek? Akár olyanok, mint az I. Csehszlovák Köztársaság idején, amikor Le Corbusier Zlínben álmai megvalósulásáról beszélt, Oscar Niemeyer 1934-ben Trencsénteplicen megcsodálta a Zöldbéka strandot, a Tátrában szanatóriumok, Szliácson fürdőházak, Pöstyénben a fürdősétány épült. És ma?Azért ma is vannak biztató jelenségek, létesülnek értékes építmények. Nem túl sok, de épülnek. Emellett azt is érdemes tudatosítani, hogy a felsorolt építmények a csehszlovákiai funkcionalizmus hőskorából származnak, s azok akkori fogadtatása sem volt sokkal jobb, mint a mostani épületeké. Az építészettel valószínűleg ugyanúgy vagyunk, akár a kortárs zenével. Mindkét művészeti ágban az ember egyszerűen jobban szereti, amit már megszokott, mint azt, ami új. Akkor itt illendő rákérdeznem: mi a véleménye a komáromi Európa udvarról?Ó, jaj! Beszélni sem igazán könnyű róla. Mert?Enyhén szólva is romantikus elképzelés volt, bár nyilván egy érdekes koncepció része. De éppen ebből adódik a tulajdonképpeni probléma lényege. Ha ugyanis az alkotók az európai építkezési stílusok sokrétű különbözőségét akarták megvalósítani, akkor – az eredetiséget megőrzendő – az adott országokból kellett volna építészeket hívniuk. Így viszont az eredetileg működőképesnek szánt elképzelés, sajnos, inkább csak holmi stíluskavalkaddá lényegült. Csupán két-három alkotó egyszerűen képtelen elegendő és autentikus stíluselemet tervezni, hogy azok összhatása végül az épületstruktúrák változatos és egyben az egyedi elemek gazdagságát felmutató, hitelt érdemlő sokszínűségét eredményezze. Egy fiatal műépítész miben bizakodik? Milyen lesz az architektúránk, mondjuk, 2050-ben? Ön még a gyakorlatban fog szembesülni ezzel a kérdéssel.A hivatásos jövőkutatók szerint is egyetlen dolog nehéz a világon: prognózist mondani. Hát még egy építész számára! Annyit azonban megelőlegeznék, hogy bizonyos mértékig megmarad a jelenlegi minimalista-funkcionális irányvonal. Azzal együtt, hogy a civil szféra megerősödésével a polgárok véleményének, szavának súlya növekedni fog. Az emberek, védve a meglévőt s az értékeset, egyre tudatosabban foglalkoznak majd a hogyan építeni kérdéseivel. Mint ahogy az szintén valószínű, hogy a tervezésben a számítógépes módszerek bevonása lesz meghatározó, ami a stílusjegyek különbözőségében is megjelenik. Ha ugyanis a számítógépre a saját gondolatainkat visszatükrözni képes eszközként nézünk, akkor az nem más, mint régen a tus, a toll, a vonalzó, a logarléc. És csak az alkotón múlik, tud-e lelket, életet lehelni az általa tervezett épületek falai közé.