A kínaiak magyar szemmel

Egy elismert tanár hogy került a divatszakmába?

Valóban, kívülről szemlélve furcsa lehet a pályamódosításom, de a válasz lényegesen egyszerűbb: e területen korábbi hobbimat, a textiltervezést és az angolnyelv-tudást egyszerre tudom hasznosítani. Munkaadómmal, a Mandarina Duck céggel nem új keletű a kapcsolatom, egy évtizede dolgozunk együtt. Kezdetben Magyarországon a kelet-európai termelést ellenőriztem, folyamatosan jártam a magyarországi, romániai, szlovákiai és csehországi üzemeket, megismertem a termelési kultúrákat, a technológiákat és sokat tanultam a szakma legjobbjaitól. E munka kiteljesít: évek múltán is az újdonság erejével hat számomra, amikor egy egyszerű anyagból szemet gyönyörködtető késztermék születik.

A kelet-európai utazgatásokból hogy lett kínai kiküldetés?

Öt évig tartott a lakóhelyhez közeli munka, s akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a cég takarékossági szempontokból Ázsiába telepíti a termelését. Sorra zárták be a gyárakat, jómagam is válaszút elé kerültem, az egyik korábbi legfőbb motivációm, a nyelvhasználat kiesett, s a munka is kezdett érdektelenné válni. Kiléptem a cégtől és tanárként dolgoztam tovább, de régi munkaadóim újból jelentkeztek. A telefonban egy kínai állást kínáltak fel elég kedvező feltételekkel. A kalandvágy, a megmérettetés lehetősége együttesen mondatta ki velem az igent, s nyolc nap múlva már be is léptem a kínai gyár kapuján.

Szemléletesen tárja elénk a történetet, mintha egy film kockái lennének. De mégis állítsuk meg a vetítőt! Mik voltak az első benyomások, mikor belépett az ominózus gyárkapun?

Kanton impozáns repülőterére érkeztem. Mintha egy fátyolon keresztül látnám az akkori perceket: az út fáradalmaitól még álmos voltam, megcsapott a fülledt meleg. Egy légkondicionált autóban tértem magamhoz, és egy modern épületbe érkeztünk. Minden méretes volt, kicsit rideg és sivár. Először azt gondoltam, hogy a hotelben vagyunk, ezután derült ki, hogy ez már a gyár recepciója. Egy liftben felvittek a bemutatóterembe, majd egy fényűzően berendezett irodában találkoztam kollégáimmal, akiket részben már ismertem. Témában nem szenvedtünk hiányt, így az idő szinte repült, szép lassan beesteledett, s elvittek vacsorázni. Ekkorra már kezdtem feloldódni, és mindent szépnek láttam.

Hogyan fogadták az európai és kínai kollégák?

Amikor a messzi távolban európaiakkal dolgozom, mindig kialakul valamiféle sorsközösség. Távol az otthontól sokunk érzésvilága közös, s ez megkönnyíti a munkát: a cél érdekében mindenki mindent megtesz, s ebben segíti a másikat is. Immár három éve dolgozunk együtt, s egy percre sem éreztem rivalizálást, inkorrekt magatartást. Ebben a körülmények is fontos szerepet játszanak: ez iparvidék, nélkülözi a Távol-Kelet mesés báját, s minden a termelés körül forog. Ha még személyeskedéssel is kellene foglalkozni, ez mindenkit megviselne. A kérdés másik felére válaszolva a kínai nép nagyon alkalmazkodó, nem véletlen, hogy fiai a világ minden részén megtelepedtek, s noha tartják saját szokásaikat, tökéletesen fel tudják mérni a befogadó közeg szemléletét, s ehhez alkalmazkodnak is. Velünk is természetesen nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mindent megtesznek, hogy az ember jól érezze magát.

Mi az amit a kínai partnertől tanult, s mi az, amivel tágította a helyiek világképét?

A legfontosabb, amit elsajátítottam tőlük, az a tárgyilagosság és objektivitás. Itt nem személyes, hanem munkakapcsolatokról szól az életünk, s e téren nagyon jól tudják rendezni a problémákat. Mi, európaiak sokszor túl emocionálisak vagyunk, kitörő lelkesedéssel fogadjuk a sikert, vagy lerí rólunk a sikertelenség. Amit mi tudunk nekik nyújtani, szintén e területhez kötődik. Az említett tárgyilagosság az emberi érintkezésre is negatívan nyomja rá bélyegét. Mintha csupán érdekszövetségek léteznének, a másikat nem akarják megbántani, de nem is várnak el sokat a másiktól, közömbösen élnek egymás mellett. Sokszor egy vita után, a tehetetlenség motiválta érzelmi kitörés után egyedül maradok, ott állok az emocionális lázban, s nincs visszajelzés. A közösségi kapcsolatok intenzív megélésében talán sok újat tudtunk nekik nyújtani.

Hogyan lát be a kollégák életébe?

Az életfeltételek elég riasztóak európai szemmel. A szép nevű Gyöngyfolyó deltájában kontrasztként hat ez a szürke iparvidék, ahova az ország minden részéből érkeznek a munkások. A családjuk otthon marad, ők munkásszállásokon laknak. Jártam én is ilyen lakóhelyeken, finoman fogalmazva szolid körülmények között élnek itt az elhelyezettek. A hét hat napján napi tíz órát dolgoznak, s van, amikor vasárnapra is berendelik őket. Talán csak most látom csíráját, hogy munkaadóik betartanak bizonyos normákat. Életcéljaik egyszerűek: minden garast élére állítanak, keményen dolgoznak, s szemük előtt egy ház képe lebeg. Saját otthonban már családot alapíthatnak, tehetősebb lányt tudnak elvenni, s az ősi szokás szerint méltó módon gondoskodhatnak szüleikről is. A munkások átlagéletkora igen alacsony. Ötven év felett már elmennek nyugdíjba, s nevelik unokáikat. Természetesen van egy újgazdag menedzseri réteg, amely az átlagnál lényegesen magasabb életszínvonalat tarthat fenn. Ne feledjük, az üzemek java része tajvani vagy hongkongi tulajdonban van, és a menedzsment Európában vagy Ázsia neves egyetemein végzett. Ők már nagyobb figyelmet fordítanak a családi összetartozásra, nyaralni járnak, és gyermekeiket is elit iskolában taníttatják. De mindenképpen ők vannak kisebbségben.

Hogyan telnek hétköznapjai?

A mi feladatunk a próbagyártástól a végtermékig felügyelni a termelési folyamatot. Van egy irodám, közvetlenül nyolc kínai kollégával dolgozom együtt, s tíz beszállítóval tartjuk a kapcsolatot. Naponta bejárom az ország méretű területet, s jó esetben egy, nehezebb időszakban két üzemet látogatok meg. A közlekedés kusza volta miatt saját sofőr áll rendelkezésünkre. Az ellenőrzésben benne foglaltatik a kritika is. A fegyelmezettség itt tapasztalható markánsan, mindent elfogadnak, együtt keressük a megoldásokat, s amiben megegyezünk, azt végre is hajtják. A technológiát mi dolgoztuk ki Európában, de a kínaiak jó tanulónak bizonyultak, sok területen már túl is léptek rajtunk. Közép-Európában a kínai áru és a gagyi szót sokszor szinonimaként használják, e sommás megállapítást felül kell vizsgálni.

Mihez kezd, ha munka után kilép a gyárból?

A munkahelytől ötpercnyi járásra egy ötcsillagos szállodában lakom. Vendéglátóink tökéletesen megtanulták, mire is van egy európai menedzsernek szüksége, s ezt e poros, piszkos városban is megvalósították. Luxuskörülmények között élek, de itt is gyakran rám tör a bezártság érzése, s úgy érzem, megfulladok, ha nem léphetek ki. A városban szórakozási, művelődési lehetőség alig van, ha az európai típusú kikapcsolódásra vágyom, akkor messzebbre kell mennem. Szerencsés helyzetben vagyok, Hongkongba két óra alatt el lehet jutni autóval, busszal vagy hajóval. Állandó vízumom van, így gyakran átrándulok a városállamba.

Sokat emlegetik a kínai csodát. Ön belát a kulisszák mögé: mi áll a csoda hátterében?

A legfontosabb mozgatórugó a tőke korlátlan beáramlása. Kína nyitása után tajvani, szingapúri, hongkongi cégek láttak fantáziát a termelésben és a hatalmas piacban. Őket követték az európai, amerikai és ausztrál beruházók. Mindenki úgy érezte, hogy a jövőjét veszélyezteti, ha nem veti meg lábát a kontinensnyi országban. A kínai csoda másik összetevője a megszámolhatatlan tömeg. A kommunista rendszerben fegyelemben élnek, és amit mi tiszteletnek vélünk, amögött sokszor a félelem húzódik meg. Magánemberként a kommunizmus és a kapitalizmus igen rossz találkozását vélem e „csodában” felfedezni. A hihetetlen fejlődést egyértelműen a pénz mozgatja: egy munkás 150–300 euró között keres, de tegyük hozzá, hogy ezért mindent felad, s távol van a családjától. Az élet olcsó, szálláshelyre szinte alig költenek, s az élelmiszer ára is töredéke az európainak, így nagy áldozatok árán, de szépen tudnak félretenni. Hallatlan vitalitás rejtőzik e társadalomban, a jelenlegi krízishelyzetben is még munkaerőhiánnyal küszködünk. Ugyanakkor az egyszerű emberek is kezdenek igényesebbek lenni, ezt látják a tévében, a filmeken, így sokszor mérlegelik, érdemes-e évekig a család nélkül élni. A rendszer – megmaradása érdekében – egyre több engedményre kényszerül. Az életszínvonal folyamatosan emelkedik, ami viszont rontja a versenyképességet. Kína jelene nagyon stabilnak látszik, a jövőbe viszont senki sem lát…

(Az interjú készítése óta Cseri Zsuzsa előrelépett a szakmában, egy hónapja a Roccobarocco, a Krizia Poi, a Valentino és a Lancetti divatcégek bőrdíszműrészlegének kínai irodáját vezeti.)

Az interjút Csermák Zoltán készítete.