Szívügyek, nehéz döntések

Érvényes ez rögtön a lüktetően indító képsorokra, amelyek fiatalok szabadságálmát ábrázolják. A film eleje három tizenéves srác különös életenergiáitól vibrál: más-más helyszínről elindulnak a tengerhez. (A főhős, Simon – Gabin Verdet alakítja – a barátnője mellől kúszik ki az ágyól, és röppen ki az ablakon nesztelenül a pirkadatba.) Az ébredő város gyér forgatagában kerékpáron, gördeszkán szélsebesen érkeznek a találkahelyükre, majd beszállnak egy furgonba és leutaznak arra a helyre, ahol szörfdeszkán suhanva – tökéletes harmóniába simulva a vízzel – a legjobban élvezhetik a háborgó hullámokat. Semmit se tudunk a srácokról (szótlanul történik minden), de e reggeli különös kalandjukat olyan rejtélyes látószögből követi a kamera, amelyből az alkotók érzékeltetni tudják: három olyan reménnyel teli ifjú hajnali szabad röptét látjuk, akik csodás kalandnak tekintik az életet, amely még csak nyitogatja előttük a lehetőségeit.

Visszaúton azonban a jó barátok balesetet szenvednek. A szerencsétlenséget olyan elmésen, olyan eredeti vizuális metamorfózissal ábrázolja a film, amely kivételes esztétikai élményként vésődik a tudatba. Az ütközést nem mutatják a képek, semmit se láttatnak a véres tragédiából, a baleset rettenetét mégis mély aggodalommal éljük át már jóval korábban. Innentől kezdve a barátok közül csak Simon sorsáról – aki nem kötötte be magát, súlyos agysérülést szenvedett, és kómába esett –, illetve a szülei döntéshelyzeteiről nyitogat fejezetek a film jelenben és múltban, hatásvadászat nélkül, életszerűen.

Különös belső mágiája van a fiatal francia rendezőnő filmjének, amitől kezdettől fogva (onnantól, hogy Simont először látjuk a kórházi ágyon gépre kötve) görcsös akarással segíteni akarjuk a szenvedő szereplőket: elsősorban a mozdulatlanul fekvő fiút, a szüleit, az orvosait és a másik vonal szereplőit is, köztük mindenekelőtt a szívbeteg anyát. Azon a ponton ugyanis, hogy a néző előtt világosság válik: ez a történet a szív utolsó és első dobbanása közötti időről fog szólni, bekapcsolódik a cselekménybe egy másik szál is, amely természetesen összefügg Simonnal, a szüleivel és az orvosaival.

Bizonyára ebből is sejthető már, hogy a francia alkotás a szervadományozásról és a szervátültetésről mesél az orvosok, a donorok hozzátartozói és a betegek szemszögéből. Annyit áruljunk el a történetből – amennyit a film leírása is közöl –, hogy a baleset után Simon szüleit behívják a kórházba, s közlik velük: fiuk szíve még dobog ugyan, de élete már csak illúzió. Nem tudnak rajta segíteni. A hír lesújtja a szülőket. De még erősebben az, hogy szembesítik őket a szervadományozás lehetőségével. A képbe belép egy középkorú párizsi asszony is, aki két kamaszgyereket nevel, és szívátültetésre vár. Édes és keserű is az a párhuzam, amely vázolja a szülői szeretetet, aggódást, törődést – egyik helyütt az agyhalott gyermek, a másikon (a szívbeteg anya esetében) két egymást támogatva szerető fivér iránt. Nagyon sok érzés kavarog a történetben – a szülőkben, az orvosokban –, de valós, reálisan és nem hamisan ható emóciók. Magával ragadó energiákkal rendít meg az a orvosi igyekezet is, amely a szív útját egyengeti az életmentő dobbanásig.