A vadon csapdái

Greg McLean kirándulós horrorfilmeket (A fenevad, Wolf Creek – A haláltúra) rendezett eddig, amelyekben – hasonlóan, mint e mostani művében – kalandor turisták indulnak el a nagy ismeretlenbe, ám útjuk nem úgy alakul, ahogy eltervezték. A rendezőnek tehát volt lehetősége és módja jártasságot szerezni a mozgóképes félelemkeltésben. A gyakorlatát remekül érvényesíti mostani kalandfilmjében is, amely azzal tér el az előzőektől, hogy valós eseményeket, egy valóban bejárt-megtett túrautat elevenít fel, valós (nem fiktív) túlélőhelyzetekkel.

Stefan Duscio operatőr szintén jól ismeri a műfaj vizuális követelményeit, és azokat szem előtt tartva követi a kamerájával a túraeseményeket: a varázslatos tájban izgalomkeltő felvételeket készít, amelyek jóval azt megelőzően érzékeltetik a veszélyt, mielőtt bekövetkeznének a fenyegető helyzetek. Ezekben – az ilyen-olyan bajjal járó állapotokban – meggyőző hitelességgel élnek a színészek: mindenekelőtt a Yossit életre keltő Daniel Radcliffe, aki igazi drámai hőssé érett, valamint a Kevint alakító Alex Russell, aki kiválón hozza a megbánó, életmentő rebellis figuráját.

Valós túlélőkalandot felelevenítő mozit nézve az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés: vajon az érintetett mi vezérli, miért vág neki a kockázatos útnak, akár úgy is, hogy előzetesen nem közli úti célját senkivel. Mint a 127 óra című életrajzi dráma szerencsétlenül járt hőse, Aron Ralston (James Franco megformálásában), aki egyedül indult el a Utah államban lévő kanyon falainak megmászására.

Ezúttal Yossi Ghinsberggel kapcsolatban tesszük fel a kérdést. Huszonkét éves korában odahaza, Izraelben hiába győzködték a hozzátartozói, hogy ne szakítsa meg a tanulmányait, és ne induljon el a nagyvilágba. Nem lehetett eltéríteni a szándékától: 1981-ben egy életre szóló kaland reményében elutazott a bolíviai La Paz városába, ahol két hasonszőrű fiatallal, Kevinnel és Marcusszal (Joel Jackson) társult. A Machu Picchut tervezték megmászni egy olyan élmény játszi reményében, amely jobbá, többé tette volna őket.

A fiatalokat azonban eredeti úti céljuktól eltéríti egy hirtelen felbukkanó titokzatos idegen, az osztrák Karl (Thomas Kretschmann). Azt ígéri, hogy elkalauzolja őket egy felfedezőtúrára, az amazóniai őserdő még felfedezetlen területeire. Az ajánlat előbb megosztja a három fiatalt, végül mégis meggyőzik egymást, és nekivágnak a vadonnak. Ha a készülődés során figyelnének a baljós jelekre, tán el se indulnának. Mi nézők a vászonról sütő feszültségből (meg egyébként is) tudjuk, hogy rosszul döntenek, és azt is, mi vár rájuk meg ránk a film nézése közben. A legtöbben ugyanis bejártuk már a dzsungelt ilyen vagy olyan minőségű és műfajú filmekkel (nem beszélve a valóságshow-król). Igazából újat, meglepőt, meghökkentőt ez az opus se mutat. A Dzsungel mégis más élményt nyújt az eddig megismerteknél: a rendező és az operatőr ugyanis olyan szuggesztíven láttatja az eseményeket, hogy filmjük egyszeriben átélőmozivá válik. A néző résztvevő lesz, átéli a balsikerű, pokollá, illetve rémálommá vált út minden nyűgét, a hihetetlen megpróbáltatásokat, a fertőzésektől kezdve az éhség gyötrelméig.

Duscio kamerája nyersen mutat meg olyan gyomorfordító helyzeteket, amelyektől csak hüledezünk, és itt-ott lebukunk a széktámla mögé. Megrettent például a kényszerű megoldás, hogy Yossi saját kezűleg kénytelen megműteni magát, majd a feldagadt homlokából egy testes pondrót húz elő. Ám még ez sem zavaró, mert Greg McLean mindvégig jó aránnyal váltakoztatja a tragikus véget sejtetőt a reménykeltő újraindulásokkal. E dzsungelkaland erénye, hogy a vadon valós csapdáira épít, és nem fiktív akciókkal bombázza a nézőt. Egyszerűen azzal vált ki hatást, hogy megmarad az életért folyó küzdelem reális, erősen nyers ábrázolásánál – emberevő fenevadak és egyéb szörnyek szerepeltetése nélkül. Jólesik a végén leengedni, rádöbbenve, hogy bármi történt is, mindvégig moziban ültünk. Filmet néztünk a javából.