Emberhez alkalmazkodó vírus

A kórokozó hivatalos neve a Neisseria meningitidis, de a régi elnevezés, a meningococcus szakmai körökben is használatos. A meningococcus szigorúan emberhez alkalmazkodott kórokozó. A fertőzés azonban az esetek körülbelül 98 százalékában nem okoz megbetegedést, a kórokozó csak átmenetileg telepszik meg az orrgaratban. Mivel ilyen speciális helyen tapad meg, ahhoz, hogy terjedjen szoros kontaktusra van szükség.

A coccushordozók 1–2 százalékában a kórokozó betör a véráramba, ezt a folyamatot nevezzük inváziónak. Ennek csak részjelensége a névadó gennyes agyhártyagyulladás, a meningitis, a betegség során szepszisről van szó, melyhez keringési zavarok, szervi funkciók zavarai társulnak. Ez az úgynevezett koagulopátia, melynek jól felismerhető jelei a bőrvérzések. Ez magyarázza a magas halálozási arányt, mely elérheti az 50 százalékot is, holott a kórokozó érzékeny a penicillin (G)-re.

A meningococcus, mint minden légúti fertőzés, a téli idényben terjed, mivel többet tartózkodunk zárt, szellőzetlen helyen. A kaszárnyákban kialakult járványban nincs szerepe a rossz fűtésnek, kialakulhatott volna jól fűtött leánykollégiumban is. Meg kell említeni, mikor beszél a szakma járványról, ugyanis ez okozza a zavart a sajtó és a hatóságok között. Köznapi értelemben járványról akkor beszélünk, ha halmozottan nagy számú megbetegedés alakul ki egy adott időszakban, ám a WHO megfogalmazása szerint – ha összefüggésük igazolható –akár két eset is lehet járvány.

Mit tudunk tenni? Járvány idején, vagy az invazív esetek környezetében nem alkalmaznak védőoltást, mert az immunitás kialakulásához 10–14 napra van szükség. Az egyetlen megoldás a coccushordozó állapot megszüntetése. Erre a penicillin vagy a kezelésre ma inkább használatos cephalosporinok nem alkalmasak, csak a rifampicinfélék, melyekkel közel 100 százalékos gyógyulás érhető el.

Mielőtt a védőoltás kérdésére rátérnénk, nézzük a kórokozót. Egyetlen stabil, nem variábilis komponense van: a polysaccharida tok. Szerencsére az ellene termelődő ellenanyagok védenek a fertőzéssel szemben. A meningococcust is a tok alapján tipizálják, tizenhárom toktípust ismerünk, de közülük csak ötnek van klinikai jelentősége: az A, B, C, Y és W–135-nek. Az A típus ázsiai eredetű, nem fordul elő sem Észak-Amerikában, sem Európában. Az utóbbi évekig Európában a B típus fordult elő, és fokozatosan előtört a C toktípus. Angliában a C-tokanyagot tetanusz toxoidhoz kötötték, és ezzel a vakcinával oltják kötelezően a csecsemőket (csak ennek van értelme, nem a betegek környezeti oltásának). A kérdés csak az, mikor kell bővíteni a vakcinát más toktípussal, mert az Y típus az Egyesült Államokban már elérte a 26 százalékos előfordulási arányt.

Még folyik a B-tokanyag elleni vakcinatípus intenzív kutatása, olyan konzervatív proteint keresnek, melyre az immunválasz védő hatású. Ez nem könnyű feladat, hiszen a proteinek a meningococcusnál rendkívül variábilisak. A hazai katonai és civil egészségügy korszerűen és hatékonyan kezelte az utóbbi években jelentkező meningococcus-járványt.