Elviselhetővé tenni az elviselhetetlent

Fohászkodhatnánk – mondjuk – Szent Agátához, akinek szintén fél keble volt, de ő sem segíthetne a megkésett asszonyokon. Szlovákiában évente 1800–1900 új mellrákot diagnosztizálnak, a betegek fele belehal a kórba. Mert a nők többsége, sajnos, csak akkor megy orvoshoz, amikor a baj nagy. Amikor csonkolni kell. Fizikailag ezt sokan túlélik, lelkileg azonban legtöbben belerokkannak a történtekbe.

Szörnyű pillanata a nő életének, amikor egy reggel a fürdőszobában valami szokatlant tapint a mellében. Nőiessége díszében, amely annyira tetszik kedvesének, amelyből gyermekét táplálta. Mi lesz, ha meg kell műteni, ha leveszik a mellét? Túléli-e egyáltalán?

Márta is azt érezte: mindennek vége. – Nem is én vettem észre, hanem a párom, ölelés közben. Egy kis duzzanat volt csupán – meséli a klubban a többieknek. Éva rákontráz: – Az én esetemben riasztóbbak voltak a tünetek. Amikor elkezdett vérezni a mellbimbóm, házi szerekkel kezeltem. Hónapokig nyugtom volt, de idővel megint kezdődött és az egész mellem begyulladt. Nem mentem orvoshoz, mert a rák eszembe sem jutott – mondja őszintén. – Gyarló az ember, bizakodtam. Amire kiderült, elkéstem. Egy éve műtöttek, most lett vége a kemoterápiának. A családom mellém állt, nem hagytak keseregni. A párom eddig soha nem éreztette velem, hogy mell nélkül már nem olyan vagyok számára, mint korábban. Lehet, hogy fiatalabb korban nehezebben viselném az egészet, de már negyven is elmúltam.

Zsuzsa viszont mindössze harmincéves, kisfia óvodás. Mindkét mellét meg kellett operálni, s félő, újabb műtétre szorul. – Azt szeretném, ha az orvosok annyira rendbe hoznának, hogy még nőnek érezhessem magam. Ha kell, plasztikai sebészhez fordulok, és megfizetem a korrekció árát. Olvastam, hogy ha Milánóban sor kerül mindkét mell eltávolítására, nyomban plasztikai műtéttel állítják helyre a beteg testét, de főleg lelkivilágát. Volt, hogy szilikonnal pótoltak, de legújabban a beteg saját haslebenyét használva. Zsuzsa szakmabeli, mégis érthetően számol be mindarról, ami az egybegyűlteket foglalkoztatja. – Ezért jó, ha egy kis zsírréteg is van az ember hasán. Az operáció bonyolult, a haslebenyből lesz az új emlő. Amit formássá, arányossá plasztikáznak. De hát idehaza csak pénzhiányról hallani.

A nők arról beszélnek, mennyire más lehet felébredni a operációból, ha a mellkast nem torzítja heg. – Ennek látványától olyan trauma ért, amely megnehezítette gyógyulásomat – mondja ki a kissé duzzadt keblét simogató asszony, majd hozzáfűzte: – Csak sírtam, nem akartam élni, s a nővérek, orvosok ahelyett hogy beszélgettek, pszichológushoz küldtek volna, hisztisnek tartottak. Merthogy ebben a korban mit akarok. Még nem vagyok hatvan.

A klubtagok megegyeztek abban, az volna az ideális, ha senki nem kerülne ilyen helyzetbe. Ha mindenki időben menne orvoshoz, ha az országos szűrés szervezett, ellenőrzött, elérhető és térítésmentes volna. És gyors, az anyagiak ellenére. Mert nem titok, a korai felismerés olcsóbb, mint a gyógyítás. Nem is beszélve arról, hány aszszony, anya életét lehetne megmenteni, mennyi nő kerülhetné el a testi fájdalmakat, a lelki szenvedést. Ez persze nem elsősorban az orvosokon múlik. Vannak, akik azt mondják: nehéz addig érdemben tenni valamit a betegek rehabilitációjáért, míg az egészségügyben bizonyos érdekek a betegek érdekeinél fontosabbak. (psz)