Új Szó-véradók, köszönjük!

Az Új Szó és a Vöröskereszt felhívására csaknem hatvanan adtak vért. Örülünk és köszönjük... Ők március 14-én országos sorsoláson vesznek részt, az eredményről természetesen tájékoztatjuk olvasóinkat, az Új Szó ajándékát pedig hamarosan postázzuk.

Az alábbiakban pedig azokból a levelekből válogattunk, amelyeket olvasóink írtak.

Örülök, hogy véradókat toboroznak

Örülök annak, hogy véradókat toboroz az Új Szó, és bízom abban, hogy sokan szívügyüknek tekintik ezt a humánus tettet. Kellemes meglepetésben volt részem 2008. január 15-én a komáromi transzfúziós állomáson, ahol kb. 50 önkéntes véradó várt. Örültem, hogy ilyen sokan vagyunk. A Bálint-napi akción a 3–4 hónapos rendszer miatt nem tudtam részt venni, de tavaly azon a napon adtam vért. Ha kell, telefonhívásra is adok vért. Forró István, Pat

A felhívás hatására döntöttem

A hirtelen halállal 12 évesen találkoztam, amikor a szomszédok hívására édesapámmal próbáltunk segíteni, de eredménytelenül. A szívinfarktus halálos volt. Egy évvel később a másik szomszédban is hiába segítettünk. Az évek folyamán érett meg bennem az elhatározás, hogy felnőttként véradó leszek.

2005-ben egy kedves ismerősünknek vérre volt szüksége, de sajnos én akkor nem adhattam. Az Új Szó Ajándékozzon vért Bálint-napra! című felhívása változtatta tetté elhatározásomat. Gondosan elraktam a hetente megjelenő cikket, és pontos útbaigazítást kértem telefonon a szerkesztőségben. Barátnőmnek is megmutattam a felhívást. Elhatároztuk, hogy együtt megyünk vért adni.

A pozsonyi Szent Erzsébet Kórházban műtöttek 2005-ben, ezért megkérdeztem kezelőorvosomat, lehetek-e véradó, és az ő kórházukban adhatok-e vért. Szerettem volna ezzel is köszönetet mondani a női osztály minden orvosának, nővérének, az egész személyzetnek odaadó munkájukért. Hálás szívvel gondolok rájuk, mert a szakszerű ápoláson kívül emberségből, tisztességből, műveltségből kitűnőre vizsgáztak. Valóban követik az Úr Jézus tanítását, és joggal viselik a Szent Erzsébet nevet. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy példát mutatnak a szlovák–magyar együttélés terén is. Itt nincs hátrányos megkülönböztetés. A magyar betegek félelmét, fájdalmát még a magyarul nem beszélő orvos és nővér is igyekszik egy-két magyar szóval enyhíteni. Példaként írom mindezeket az egész társadalom számára. Szükségesnek tartom, hogy a jó dolgokról is tudósítsunk, mert ez viszi előre és emeli fel az emberiséget, nem a negatív dolgok. Még egyszer köszönöm segítségüket.

Mivel ebben a kórházban nem volt lehetőség véradásra, ezért a lakhelyünkhöz közeli Érsekújvárba mentünk, ahol barátnőm előző alkalommal is adott vért. Elmondtuk, hogy az Új Szó felhívására jöttünk. Mivel ott nem tudtak róla, kértem, hogy az Új Szóban megjelent felhívást függesszék ki, hogy minél több ember szerezzen tudomást róla. Aztán megtörtént a véradás. Megbeszéltük a doktornővel, hogy 4 hónap múlva újból jövünk.

Remélem, úgy lesz, mert akkor nemcsak másoknak segítünk, hanem mi is biztosak lehetünk abban, hogy egészségesek vagyunk. Állandó olvasójuk: Nagyné

Amíg az egészségem engedi…

Amikor megszületett a lányom, sajnos műtétre szorult. A kórházban megkérdezték, van-e a családban olyan, aki adhatna vért. Az öcsém már akkor véradó volt – én még a vércsoportomat sem ismertem, de gondolkodás nélkül mentem. Ezek után akárhányszor ellenőrzésre mentünk, én mindig adtam vért. Jó érzéssel töltött el, hogy valakinek segíthetek. Azóta rendszeres véradó vagyok. Tavaly kaptam meg az ezüst plakettet, s ha az egészségem engedi, a jövőben is szeretnék vért adni. Csikós László, Tardoskedd

A mi családunk 140-szer adott vért

58 éves vagyok és 33 éve hűséges olvasójuk. Eddig nem sokat olvastam a véradásról, amit hiányoltam. Örültem, hogy a szerkesztőség cikksorozattal buzdította olvasóit, hogy minél többen adjanak vért. Mindenkinek ajándékoznia kellene, aki teheti és egészséges. Már gyermekkortól erre kellene nevelni a fiatalokat. Férjem 1978-ban lett véradó, én 1985-ben. Gyerekeinket is arra neveltük, hogy segítsenek embertársaikon. Mind a 4 gyerekünk véradó lett. A családunk már 140-szer adott vért, vannak közöttünk arany, ezüst és bronz érmes véradók. Sokan megkérdezték, hogy miért lettünk véradók. Én 35 évig dolgoztam a Vöröskeresztnél a véradók szervezésében. Kisebb-nagyobb sikerrel. Egy bodrogközi kisközségben, Szentesen éltünk. A Vöröskeresztnek itt 80 tagja volt, ebből 30 véradó. Vannak segítőkész emberek, csak meg kell találni őket. Jó érzés tölt el, ha tudok segíteni valakin. Néhány évvel ezelőtt Bálint-napi véradáson voltunk és kaptunk egy képeslapot. Ezzel a képeslappal buzdítottam a véradókat, hogy a szeretet jeléül, aki egészséges, adjon vért. Egy véradással akár három embernek is segíthetünk. Az egyik jó ismerősöm súlyosan megsérült (baleset), sok vérre volt szüksége. Autóbusszal mentünk a terebesi transzfúziós állomásra vért adni. Mikor felépült és hazakerült a kórházból, megölelt és ennyit mondott: köszönöm mindenkinek, hogy segített. Ezért érdemes volt! Remélem az Új Szó szerkesztősége többet fog írni e humánus cselekedetről. Sok sikert kívánok hozzá! Iskiné, Szentes

Szervezetünknek is jót teszünk vele!

1964. szeptember 7-re kaptam véradásra idézést, mert fiunk született. Akkor így oldották meg az orvosok a vérproblémát, hogy ha az anyuka bement a kórházba szülni, az apukát véradásra kérték. Senki sem mondott nemet, ha egészséges volt.

Már az előző napon csak könnyebb ételeket fogyasztottunk, a véradás napjának reggelén pedig csak vizet vagy cukor nélküli teát ittunk. A véradó állomáson kivizsgáltak bennünket, kaptunk egy pohár teát, utána levették az 500 ml vért, majd könnyű tízórai, kávé és tea következett.

Kb. 25 éve kedves eseménynek voltam szemtanúja. Vakbélműtéten estem át, s a kórházi szobában egy balesetet szenvedett fiatalember feküdt, vérre volt szüksége. Hozta a nővérke a vérrel teli üveget, elindította az infúziót, s hangosan megjegyezte: „De jó lenne, ha rendes ember vére lenne!”„Miért fontos ez önnek?” – kérdeztem. „Mert a férjemről van szó” – válaszolta. „Megnyugodhat, rendes, jó vágású fiatalember, ismerem, munkatársak vagyunk” – nyugtattam meg. Alighogy kiürült az üveg, az ajtóban megjelent a munkatársam, s elmondta, hogy Nagymegyerről jöttek vért adni, s tőle vették le elsőnek. Kiderült, hogy az ő vérét kapta a balesetet szenvedett fiatalember. A nővérke először meglepődött, majd átölelte, megpuszilta ismerősömet.

Életem során 43-szor adtam vért. Az utolsó négy életmentő volt. Addig nem kezdték el a műtétet, míg nem volt 4–4,5 liter vér. 2001. február 6-án adtam utoljára vért, 60 évesen. Azt ajánlom minden egészséges fiatalnak, hogy ha tud, adjon vért. Ezzel nemcsak a rászorulókon segít, hanem jót tesz saját szervezetének is, mert felfrissül a vére, ezáltal lelassul az öregedési folyamat! Baráth Tibor, Nagymegyer

Ha tudok, segítek

1996-ban 24 éves kolléganőm vérrákban szenvedett. Akkor döntöttem: véradó leszek. Azóta az ezüst plakettet is megkaptam. A kolléganőm szerencsére meggyógyult, és neveli két gyermekét. Ha tudok, szívesen segítek másokon. Hála Istennek, a családban még senkinek nem volt szüksége vérre.

Nagy Anna, Dunaszerdahely

Kik adtak vért?

Nagy Anna – Dunaszerdahely

Nagy Ella és Valach Valéria –

Farnad,

Forró István – Pat,

Horváth Mária – Gomba,

Czuczor Ildikó – Érsekújvár,

továbbá

a Komáromi Ipari

Középiskola diákjai:

Žibrita Milan

Hajnal János

Bottyán István

Havlík Peter

Speckwilson Jenő

Erős Péter

Szuri András

Kotra CsongorGeren cséri Péter

Nagy Gábor

Magdolen Viktor

Ternovsky Dániel

Rehák Radoslav

Ulický Lukáš

Virág Dániel

Lakatos Enikő

Tóth Mária

Tóth Péter

Gál Ferenc

Chovanec Péter,

valamint

Koltai Mária és

Baránek József

pedagógusok.

Hat hét folyamán hat kérdést tettünk fel olvasóinknak. A helyesen válaszolók közül sorsolással Baranyai Béla komáromi, Horváth Mária nádszegi és Fazekas Lajos zselizi olvasónkra mosolygott a szerencse.