Testek és lelkek orvosai

Ilyenkor valamennyien hálásak vagyunk a sorsnak, ha olyan orvossal hoz össze, aki nem csupán kóros szövetek halmazaként, hanem értő, értelmes emberi lényként tekint ránk, és a testünk mellett a lelkünket is gyógyítja. Nyitrán ilyen orvosnak tartják a radiodiagnosztikával foglalkozó Jozef Strausst, aki édesapja, a neves sebész, humanista és filozófus nyomdokaiba lépve választotta az orvosi hivatást.

Az édesapja neve máig fogalomnak számít Nyitrán, idén díjat neveztek el róla, amelyet minden évben két neves személyiségnek ítélnek oda. Ön mikor kezdte érzékelni ezt a hatalmas népszerűséget?

Számomra mindig megfellebbezhetetlen tekintély volt, de hogy mások számára is mennyire az, csak akkor érzékeltem, amikor magam is orvos lettem és a betegek sorra kérdezték meg tőlem, az ő fia vagyok-e. Ezt megelőzően, inkább azt láttam, milyen sok neves művész, orvos, egyházi személyiség járt hozzánk beszélgetni esténként, és persze, nagyon sok beteg is tanácsért. Apámnak mindig mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkivel megtalálta a közös hangot nem csak az ismerősöket fogadta szívesen, hanem azok ismerőseit és a teljesen ismeretleneket is. Máig sem értem, hogyan juthatott, annyi teendője mellett, ideje a zenélésre, írásra, olvasásra, mert nem múlt el nap anélkül, hogy ne vett volna a kezébe egy könyvet. Újságot viszont negyven évig nem olvasott, azt mondta, nem hajlandó szenynyezni az agyát azzal, amit írnak.

Nyomasztotta Önt ez az emberi nagyság, és lázadt ellene, vagy hasonlítani próbált hozzá?

Vegyesen éreztem ezt is, azt is. Tudtam, hogy intellektuálisan soha nem érem fel, nem voltam sem annyira szisztematikus, sem annyira sokoldalú ember, mint ő. Tizenkét éves korától rendszeresen naplót írt, már akkor olvasta Goethét, Heinét, Dosztojevszkijt, és mindemellett remekül zongorázott. Mégis az orvosi pályát választotta – nyilván azért is, mert otthon, a nagyapja liptószentmiklósi rendelőjében ezt szívta magába. De az együttérző képessége, művészi hajlama és mély istenhite is mind hozzájárultak ahhoz, hogy ne csak jó szakember, hanem a szó legnemesebb értelmében valódi orvos legyen.

Mikor alakult ki Önök között olyan igazi férfias kapcsolat, amikor már partnerként tudtak beszélgetni?

Gyerekkoromból leginkább az az emlék maradt meg, hogy koncertekre jártunk, ahol a kotta szerint követtük a zenekar játékát. Soha nem nevelt tudatosan, a jelenlétével, az egész lényével hatott ránk, és mindenkire, aki a közelébe került. Szellemi frissessége, higgadtsága és az a képessége, hogy mindig felül tudott emelkedni a kicsinyes, hétköznapi dolgokon, nagyon sok nehéz helyzeten átsegített fiatal koromban, bár akkor még nem tudtam ezt, és sokat vitatkoztam vele. Én a világot akartam kifordítani a sarkából, ő soha nem haragudott semmiért és nem neheztelt senkire, még azokra sem, akik bántották. Mostanában kezdem csak érteni, milyen mély nyugalom és hatalmas szeretet, lehetett benne, hogy a zsidóként való meghurcoltatás és az első munkahelyéről való elüldözés után is csak a jót kereste az emberekben. Később, idős korában, amikor súlyos cukorbetegséggel küzdött, a személyes orvosa, sofőrje és a legjobb barátja lettem. Ez alatt a tizenöt-húsz év alatt rengeteget beszélgettünk, és sokszor ma is ezekhez a beszélgetésekhez térek vissza gondolatban, ha tanácsra, útmutatásra van szükségem.

Ő maga mit tartott életében a legfontosabb mérföldkőnek?

Azt, hogy hosszas keresés után a katolikus vallásban találta meg Istent. Zsidónak született, csodával határos módon menekült meg a transzportból, de nem ezért konvertált, hanem mély meggyőződésből, egy ismerős, szintén áttért család hatására. A szocializmusban ebből kellemetlenségei is adódtak, mert sok egyházi ember járt hozzánk, de ő mindig szilárdan kitartott a meggyőződése mellett, és nem törődött azzal, mit szól hozzá a világ.

Mit gondol, a mai világban, amikor ennyi új információt kell egy-egy szakterületen belül befogadni, lehet egy orvos igazi polihisztor?

Nem hiszem, ma már a szakmán belül is mindenki csak egy szakterületre specializálódik, és más tudományokban vagy művészetekben kevesen tudnak igazán elmélyülni. Amikor megnéztem apám régi jegyzeteit, elképedtem, menynyi mindenféle műtétet végzett az ötvenes években – a mandulaműtétektől, a nőgyógyászati beavatkozásokon keresztül az érműtétekig. Akkor a szükség hozta így, mert kevés volt az orvos, de később ennek a tapasztalatnak köszönhette, hogy nemcsak sebészi szemmel nézte a beteget, de kíváló diagnoszta is volt.

Az ön pályaválasztását nyilván az apai példa befolyásolta. Az évek során sikerült hozzá hasonlóan a betegek bizalmát is megnyernie?

Gyermekorvosként kezdtem, és ott alapfeltétel volt, hogy ne csak a kis betegek, de a szülők is bízzanak bennem. Mindig többre törekedtem, mint a betegség hűvös, szenvtelen diagnosztizálására, mert tudom, milyen sokat jelent abban a borzasztóan kiszolgáltatott helyzetben egy emberi gesztus. A beteg ember talán még a fájdalomnál is nehezebben éli meg, hogy az emberi méltósága sérül, amikor órákig vár a folyosón egy-egy kivizsgálásra, és utána a rendelőben is csak eleven kórhalmaznak tekintik. Az, hogy az orvos, találjon időt és erőt magában egy-két jó szóra, legalább olyan fontos, mint a kór felismerése, és sokszor a helyes diagnosztikához is elengedhetetlen egy őszinte beszélgetés.

Mit gondol, az egészségügy rossz anyagi helyzete elég ok arra, hogy ez a szép orvos-beteg kapcsolat ritkaságnak számítson?

Biztos, hogy hozzájárul, de felmentést nem ad. Amikor egy orvos a betegével foglalkozik, minden mást ki kell zárnia, és csak egy szándék vezérelheti: hogy segíteni akar. Ehhez nem elég a tudomány, a gyógyszer és a műszer, valami más is kell, amit empátiának hívnak. Azt hiszem hogy az az orvos, aki maga még nem volt igazán beteg, nem feküdt sokadmagával egy kórteremben, nem látta, hogyan szállítják el mellőle naponta az elhunytakat, és nem várta, hogy legalább szóljon hozzá valaki, nem is tudhatja, mit élnek áll a páciensei. Én ezt is megtapasztaltam, és azóta tudom, mit értenek az emberek azon, amikor apámat úgy emlegetik, hogy nemcsak a testek, de a lelkek orvosa is volt.