Soós Tibor, a komáromi kajaknégyes mestere

„A magyar nemes” – mondogatják róla hazai sportberkekben. Ez a kép úgy állt össze, hogy mindig, minden helyzetben igazi úriember, s persze, egy kicsit közrejátszott az is, hogy nem veti meg a jó borocskát, s ha hozzá rápöfékel egy szivarra, akkor mindenki azt hiszi, övé a világ.

Ő ugyan jót nevet ezen, mondván, csak ősszel ihat, mert idényben nem lehet az edzőnek sem. Annak is kondiban kell lennie. Hogy edz az edző? „Délutánonként, ha tudok, biciklivel megyek ki a tréningre, s utána még egy kis kört teszek. Azóta kényszerültem a kerekekre, mióta futni nem bírok – a térdem miatt. Persze, ha sietek, akkor autóval megyek” – vallja be töredelmesen. Ezelőtt otthon Komáromban futni is eljárt a fiúkkal, focizgatott velük, de másfél évtizede a térde közbeszólt.

A mester számára létkérdés, hogy fogadott fiai – a Riszdorfer fivérek, Vlček és Erban, azelőtt Bača –, akikből a világ egyik legsikeresebb kajaknégyese állt össze, egészségesek legyenek. Csak így tudják elvégezni az előírt munkát, csak így nyerhetnek versenyeket. A mester tehát ismeri az egészséges életmód receptjét, így – egy picit leredukálva –, maga is használhatja. Vízen vagy legalább víz mellett éli az életét, a csónak második otthona. Képzeli a magamfajta. „Hál’ istennek mindig olyan versenyzőket edzettem, akiket csak motorcsónakkal tudok követni.”

Világ- és Európa-bajnokok között tölti napjait, otthon pedig orvosok között él – neje és a kisebbik fia is orvos. Nemcsak ő ügyel a védenceire, őrá is árgus szemek vigyáznak. „Azért neeem! – nyújtja el kicsit a választ, amiből kiérződik, hogy azért nem minden mindegy. – Az étkezéssel nincs probléma, én keveset eszem, és sovány koszton vagyok. Talán ebben fegyelmezett vagyok, másban kevésbé. Bagózok, kávézok, eddig nem kellett vigyáznom, nem vagyok beteges. De ezt nyilván örököltem. A feleségem, annak ellenére, hogy orvos, nagyon liberális, nem dirigáljuk mi egymást. Van egy kutyánk, ötéves drótszőrű tacskó, azzal naponta háromszor ki kell menni, korán reggel a nejem, Ágika megy. A kutya rákényszerít a sétára.”

Amíg kicsik voltak a fiúk, azzal segített a feleségének, hogy kivitte őket magával a Dunára. Mindkettő kajakozott, elején nem lelkesedtek, aztán mégis megszerették, de a papa úgy látta, nem voltak elég tehetségesek. Egy valamire azért hasznosak voltak a gyerekévek – megszerették a sportot. Ma is teniszeznek, sőt nagy hegyi túrákra is vállalkoznak. A komáromi „vízipápa” Dunán felnőtt srácait nem a víz, a hegyek vonzzák. „A kisebbik, Lacika, aki agysebésznek készül, ilyen. Nem a klasszikus értelemben vett hegymászó, hanem túrázik, most jött meg a Szlovák Paradicsomból. Ez a szenvedély pedig a víz révén keletkezett, amikor Pozsonyban járt egyetemre, vízi turisták között volt és a barátai tátrai gyerekek, ezek szedték rá és nagyon megtetszett neki.” A fiúk nemcsak az edzésen, de az életmód terén is öntudatosak. Az ő egészségük a siker alfája és omegája: „Ha két-három hétig betegek, nem tudunk edzeni, akkor már nem tudunk nyerni. Ebben is szerencsénk van, a fiúk jó fölépítésű gyerekek, erős a szervezetük, ritkán betegek. De ez talán azért is van, mert nem járnak diszkóra, hogy ne kapják el a betegséget. Kisgyermek koruk óta fegyelmezettek voltak.”

Ennyi hát egy sikeredző és világbajnokainak receptje...

(Urbán Klára)