Óvatos duhaj nem nyer versenyt

„Veszek egy kertet” – vetette oda a kíváncsiskodó újságíróknak azután, hogy azok két éve az athéni olimpián, amikor nyakába akasztották az ezüstérmet, affelől kérdezgették, mit kezd a milliós jutalommal. Jó humorérzékű barátai egy vadonatúj ásóval várták. Egy kis fizikai munka nem árt.

Az olimpiai gázsiból lakást vett, hogy végre önállósulhasson. Igaz, a szennyest az elején még hazahordta a mamának, mert az új otthon egyetlen teljesen lakható és berendezett helyisége a konyha volt, ugyanis az egyik hobbija a főzés.

Egy versenyző esetében, azért ez mégis meglepő. Elvégre a sport nem a nagy evészetről szól. Rajta nem nagyon látszik, hogy szereti a hasát: most sincs rajta súlyfelesleg, pedig az olimpiai siker óta eltelt több mint két esztendő. S időközben többet állt, mint versenyzett – sérülések sorozatban üldözték. „Annyit egyen az ember, amennyi jót tesz neki, nem szétpukkanásig – hangzik a jó tanács, ami arra utal, hogy mint élsportoló tudja, mi a fegyelem és önmegtartóztatás. – A mi sportunkban fontos, hogy ne lépjük túl a súlykategóriát, megtanultam, hogy vigyázzak, mit eszem. Persze nem úgy, hogy kézi számítógépbe jegyzem, mennyi kalóriát fogyasztottam. Egyedül anynyi a titok, hogy normálisan étkezem, nem zabálom degeszre magam, s így nincs semmi gondom, hiszen naponta kétszer tréningezek. Sérülés idején a súlyom kicsit megugrik, de nem tragikusan. Versenyidőszakban jobban oda kell figyelni, de ezt mi, cselgáncsozók már tudjuk. A birkózóktól eltérően mi másfél órával a rajt előtt méretkezünk. Nekünk vigyáznunk kell, hogy fokozatosan adjuk le a felesleget, különben olyanok lennénk, mint a hullák.”

A kilókkal nincs hát gondja, sokkal inkább a sérülésekkel. Többször is kezelték, idén márciusban kezdett edzeni, de a tamperei Európa-bajnokság előtt cserbenhagyta a térde. Júniusban orvostól orvosig járt, a másik kitűnő hazai cselgáncsozó, Pálkovács Zoltán társaságában két hetet töltött a pöstyéni fürdőben, amíg júliusban végre neki mert vágni a Csorba-tói edzőtábo-rozásnak.

Talán másnak kedvét szegné, ha egy olimpiai sikert követően, amikor igazán jó az ázsiója, nem tudná eladni magát. Ő – ha talán így is lenne – nem mutatja. „A cselgáncs küzdősport, amelyben gyakoriak a sérülések. Akadnak olyan szerencsés fickók is, akiknek egész pályafutásuk során soha nem esik komoly bajuk, ez szerencse dolga is. Az ember nem nagyon tud tenni ellene, óvatos duhaj nem nyer versenyt.” (Urbán Klára)