Összefüggések felfedezése

Ugyanígy a tapasztalat tanítja meg arra, hogy hogyan tudja azokat a kidobált játékait visszaszerezni, melyek a rács nyílásán nem férnek át. Gyakran már meg se próbálja a „behúzást”, tudja mi fér át a rácson s mi nem, leguggol, átdugja a kezét a rácson, a játékot a rács tetejéig emeli, majd a rács fölött a másik kezével nyúl át érte.

A kisgyermek ésszerű, értelmes, viselkedését láthatjuk akkor is, amikor kisszékre, vödörre áll fel, hogy elérje a kilincset vagy a magasabbra tett tárgyakat.

Számtalanszor lehetünk tanúi annak is, hogy a gyerek azonos tulajdonságaik alapján válogat, sorozatot alkot a játékaiból, különös örömet jelent számára, ha felfedezi a tárgyak egyformaságát, hasonlóságát. Gyakran az egyforma méretű elemeket keresgéli össze, például az egyforma nagy kockákat, máskor az egyforma színűeket, sokszor például csak a piros vagy a kék gyöngyöket, korongokat fűzi fel. Minderre csak a úgy lehet képes, ha összehasonlítja a tárgyakat.

Ez az érzékelésbe, cselekvésbe ágyazott, s attól elválaszthatatlan tevékenység a gyermek szellemi fejlődésének, gondolkodásának az alapja. Az első szavak megjelenése után, amikor egy-egy szó használatát több tárgyra is kiterjeszti (például „tej”, mondja a teára, a vízre, tulajdonképpen a látottak összehasonlítása, valamilyen tulajdonságuk megegyezése, hasonlósága alapján „általánosított”. Egy kislány például, aki megtanulta a rádió szót, néhány nap múlva már a magnót és a lemezjátszót is így nevezte, végül ezt mondta egy doboz láttán is. Először a funkció (a magnó és a lemezjátszó is szól), majd egy külső jegy (a forma) hasonlósága alapján terjesztette ki a szó jelentését. Hogy a gyermek a tárgyak összehasonlításakor nemcsak az azonosságra, hasonlóságra, hanem a különbségekre is figyel, jól bizonyítja, hogy az előbb említett általánosítások nyomában egy fordított folyamat is elkezdődik: egyre szűkül azoknak a tárgyaknak a köre, amelyekre korábban éppen ő terjesztette ki a szót. Például ugyanaz a kislány, aki egy időben még a dobozt is rádiónak hívta, néhány nap múlva már csak a család nagy rádióját nevezte annak, a táskarádióra azt mondta: „nem rádió”.

Amikor a kisgyermek megfigyeli, összehasonlítja a tárgyakat, megfigyelése eleinte néhány, számára különösen fontos, érdekes vonásra korlátozódik. Ennek csak látszólag mond ellent az a tapasztalat, hogy a gyerekek meglepő részletességgel figyelnek meg dolgokat, sokszor olyasmit is, ami a felnőtt figyelmét elkerüli. Például sok két és fél-három éves gyermek több autómárkát is felismer már, nyilván a kocsik különbségei alapján.

Amikor például már nem okoz gondot a gyereknek, hogy a kuvaszban, a puliban, a tacskóban és a vizslában is meglássa a kutyát, már arra képes, hogy a számtalan különböző, változó tulajdonságok között az azonosat, a közöset ragadja meg. Ezzel már közel áll ahhoz, hogy valódi általánosításra, valódi fogalomalkotásra legyen képes.

A gyermek már csecsemőkorában is megtanulja, hogy bizonyos dolgok egymás után következnek; az egyik bekövetkezésekor már számít a másikra. A fürdetést előkészítő mozgásból, az előzményekből tudja, hogy fürdetni fogják, a mamája öltözködéséből, hogy sétálni indulnak és így tovább. Egyéves korában – ha áttekinthető rend van az életében – tökéletesen tisztában van azzal, hogy mikor mire számíthat, a saját életével kapcsolatos eseményeket felkészülten várja, egyre több s egyre jelentéktelenebb részleteket fog megtudni róluk. Ez az aprólékos tudás segíti őt abban, hogy megtalálja a közös tulajdonságokat, elkülönítse a lényeges jegyeket a lényegtelentől.

Amikor beszélni kezd, hamarosan meg is fogalmazza „következtetéseit”. Jellemző ezekre, hogy az egyik egyedi esetből egy másik egyedi esetre következtet.

A kisgyermek gondolkodásának, intellektuális tevékenységének elemzése azt mutatja, hogy már a kisgyermek is sokrétű szellemi erőfeszítésre képes. Gondolkodásában a felnőtt gondolkodási műveleteinek csíráit találjuk meg: problémát old meg, oksági viszonyokat fedez fel, általánosít, következtet. A felnőtt – aki tanúja lehet e nagyszerű és hallatlanul izgalmas fejlődésnek – magatartásával segítheti, de gátolhatja is a gyerek szellemi fejlődését.

A gyerekekkel való leegyszerűsített beszédmód, ami például gyakran abban nyilvánul meg, hogy a felnőtt akkor is csak gyűjtőnevet használ, amikor egy bizonyos dologról van szó – tehát „madár”, mondja a rigóra, a verébre, a varjúra és a galambra; azért nevezi bogárnak a hangyát is és a legyet is, mert nem bízik abban, hogy a gyerek meg tudja különböztetni őket – hátráltatja, hogy a gyerek az egyesből kiindulva, azok különböző és azonos jegyeiket összehasonlítva, jusson el a madár vagy a bogár fogalmához.

Részletek Kálló Éva, Kenéz Márta, dr. Lőrinczy Erzsébet A kisgyermekkor című munkájából