Most már türelmetlen...

A Pécs elleni harmadik meccsen sérült meg. Míg játékostársai örvendeztek, hogy a tavalyi Euroliga-győzelem után idén is bejutottak a legjobb nyolc közé, Alena Kováčová örömébe üröm vegyült. Másnap reggel a kórházban kötött ki. Azonnal meg is műtötték – az elszakadt Achilles-ínt kellett összevarrni.

Alena nem újonc a pályán, háromszor volt Szlovákia legjobb kosarasa, háromszor nyert Euroligát, hétszer volt szlovák, egyszer-egyszer cseh és magyar (Sopron) bajnok, van egy Európa-bajnoki ezüstérme. Annak idején, amikor még a Rózsahegy Európa egyik fellegvára volt, aztán meg Sopronban is, kulcsember volt, rengeteg időt töltött a pályán, de hasonló sérülése nem volt. Soha. „Egyszer volt egy bokaműtétem, de arról tudtam, hogy vár rám. Komolyabb baj hál’ istennek elkerült eddig.”

Alena masszív teremtés, 190 centi magas, erős játékos, ez volt mindig a fő erénye. Az ilyen alkat egyrészt előny, de van hátránya is, az ízületek megsínylik a többletsúlyt. Igaz, hogy Rózsahegyen, kétszeres Euroliga-győztes fénykorában komoly orvosi megfigyelés alatt álltak a lányok, kitűnő ellátást kaptak, kontinensünk egyik legnagyobb edzői szaktekintélye, Natália Hejková és az akkori klubvezetés e téren sem hanyagolt el semmit. Már ott megtanultak a lányok gondoskodni arról, hogy minimalizálják a sérülés lehetőségét. Természetesen a megelőzésben a genetikai adottságok is közrejátszanak, és persze a szerencse, vagy ha úgy tetszik, a sors keze. Alena sem tudja, mi is történt valójában, azon a bajnok Pécs elleni Euroliga negyeddöntő harmadik mérkőzésén. Mert ha szakad az ín, azt nem csak érzi, hallja is az ember, a lányok is mondták neki, hogy hallották a reccsenést. Márpedig ő állítja, semmit nem hallott, a földre esve érezte, hogy valami húzódik a bokájában, nem tudott ráállni a lábára, de a csapat orvosát, aki kilencven százalékban már akkor kimondta a diagnózist, igyekezett meggyőzni arról, hogy legfeljebb húzódásról van szó. „Éjszakára bevettem valami fájdalomcsillapítót, de nem mondhatom, hogy kibírhatatlanul fájt volna. Az is igaz, hogy hosszú pályafutás során megnő az ember tűrőképessége. A műtétet csak lokális érzéstelenítéssel végezték, sőt kértem, hogy minél hamarabb engedjenek haza a kórházból.”

A kosár alatti párharcokban eddig inkább ő sepregetett, kontinensünk egyik legjobb védekező játékosának tartották. Most őt söpörték el. Jobban vigyáz majd ezután? Óvatosabb lesz? Nem hiszem. „Szerintem ilyesmit nem tud megelőzni az ember, a sérülés legtöbbször a véletlen dolga, nemcsak a sportban, a hétköznapi életben is. A játék közepette lehetetlen arra gondolni, hogy óvatos legyek – ha az ember a pályán van, igyekszik a lehető legnagyobb erőbedobással küzdeni, nem is gondol arra, hogy valami baja eshet. Ha ez forogna a fejében, akkor nem is tudna a játékra összpontosítani.”

Egy játékos nagyon szenved, ha a kispadról kell végignéznie a meccset, nem tud segíteni. Bár a Brünn nem jutott az Euroliga végküzdelmeibe, a tétlenség így is nyomja a lelkét. Pedig csak a játékból marad ki, egyébként sűrű az utókezelés programja: az erősítő teremben biciklizik, úszni jár, onnan megy pezsgőfürdőbe, biolámpás kezelést kap, otthon jeges borogatással próbálja gyorsítani a gyógyulást. Persze, mindennek megvan a maga ideje, törvényszerűsége – így a felépülésnek is. Nagy-nagy türelem kell hozzá. S ez a sportolókra – érthető módon – nem túl jellemző.