MIT TESZ AZ EGÉSZSÉGÉÉRT?

Valamikor maga is elsőligás kosárlabdázó volt, majd évek hosszú során edzőként ténykedett. Ő vitte sikerre a liptói klubot, oroszlánrésze van abban, hogy a rózsahegyi kosárlabdát megismerte nemcsak Európa, de az egész világ. Három esztendeje Magyarországra költözött, ott a Sopron csapatát irányítja.

Csaknem két évtizedes edzői pályafutása során sok kitűnő játékost nevelt, s ezek, miután belekóstoltak abba, hogyan zajlik a felkészülés sok más, nem kevésbé híres klubban, gyakran mondogatták, sok helyütt bizony hiányolják a fegyelmet, a rendszeres, kemény munkát, Hejková szigorú és átgondolt módszereit.

Vajon ilyen szigorú-e a híres edző önmagához is? Ügyel-e arra, hogy jómaga is kondiban legyen? A következő vallomás ellenkezőjéről tanúskodik: – Lusta vagyok, mint a tetű. Látván, hogy értetlenül és kételkedően nézek rá, s figyelmeztetem, mit követel védenceitől, megismétli: – E tekintetben abszolút fegyelmezetlen vagyok. Pedig megígértem már jó néhányszor a nővéremnek, hogy odafigyelek magamra, törődök magammal. Viera folyton pöröl velem, de mindig mondom neki, ne akarjon ilyen ígéreteket, mert úgysem tartom meg.

Látja, hogy még mindig hitetlenkedem. Elvégre egy tréner, aki naponta kétszer hajcsárként áll ott a pálya mellett, s nógatja a lányokat, amíg azok vért izzadnak, aligha cövekelhet le mozdulatlanul. Ráadásul Hejková közismerten szereti a természetet, el-eljár gombázni, s egy jó két-három vagy többórás kószálás egész jó kis testedzés is egyben.

Próbálom felfrissíteni az emlékezetét, mire jót kacag: – Nyáron úsztam, megírhatod. Szabadságomat mindig úgy választom meg, hogy vízközelben legyek.

Miután még egyszer ráijesztek, előhozakodik azzal, hogy néha azért stretchingel is, ha már nagyon ráripakodik Öcsi, azaz a soproniak erőnléti edzője, az ugyancsak Szlovákiából származó Laczo Jenő. Amikor már kezdek örülni annak, hogy végre elcsíptem, töredelmesen bevallja, hogy unja az ilyen dolgokat. – A tenisz, az más, azt szívesen csinálom, de nem tudom, mert problémám van a hátgerincemmel és az ízületekkel.

No és a kosárlabda? – Kivel? Nincs kivel játszanom! A lányokkal nem játszhatok, ott már kikészülnék. Itt-ott dobálom a labdát, de attól is mindjárt izomlázam lesz. Két nappal ezelőtt az egyik játékost védekezni tanítottam egyéni edzés keretében, s attól, ahogy egyre erőteljesebben támadtam őt, úgy fájt a lábam, hogy alig tudtam ráállni.

A töredelmes vallomás végén jön a beismerés: – Tudom, hogy rosszul teszek…A nővérem, aki életében nem sportolt, kétségbe van esve, ha egy nap nem jut el a klubba, a konditerembe. Zengedezik róla, milyen csodálatos dolog, s el is hiszem neki, de ígérni nem fogok semmit. Én már valószínűleg csak akkor javulok meg, ha rákényszerít a sors... (Urbán Klára)