Mit tehet a szülő?

A gyermeket nem kell tanítani ülni, állni, járni, felesleges és káros vele gyakoroltatni a különböző mozgásokat, nem kell tornáztatni, de még biztatni, ösztönözni sem arra, hogy egy-egy fejlettebb mozgást végezzen, és nem szabad megtiltani, hogy egy régi, bevált mozgást gyakoroljon. Az ilyen beavatkozások nemcsak a csecsemőkorban károsak! Azok a gyerekek, akik még nem próbáltak meg maguktól, a saját kezdeményezésükből ráülni valamire.

Igen gyakran előfordul, hogy a szülők nem engedik a gyerekeket mászni – ha már megtanultak járni. Hibát követnek el ezzel! Tudományos vizsgálatokkal bizonyították be, a gyermekek a különböző mozgásformák elsajátításának folyamatában az új helyzetben, az új mozgással csak fokozatosan töltenek egyre több időt. Kezdetben az új mozgás kivitelezése nem megy automatikusan, nagyobb figyelmet, s nagyobb erőfeszítést is igényel. A gyakorlások vezetik rá a gyermeket arra, hogy rátaláljon a leggazdaságosabb mozdulatokra, s ugyancsak a gyakorlással fejlődnek, erősödnek az adott mozgás kivitelezéséért felelős izmok. Mindez erőfeszítést kíván a gyermektől – csakis ő tudja, ő érezheti, mikor lesz már fárasztó, megterhelő számára az új mozgás. Ilyenkor a már megszokott, régi helyzetet vagy mozgást választja.

Ha levegőzés közben a kocsiból ki akar jönni, engedjük, hadd szaladgáljon, vagy tologassa a kocsiját mellettünk. Ha újra elfárad, magától kéri majd, hogy tegyük vissza a kocsiba. Hosszabb útra pedig ne induljunk el kocsi nélkül, a kisgyerek nem tud gyalogolni.

Igen elterjedt gyakorlat, hogy a lépegető gyerekeket kezénél fogva vezetgetik, így próbálnak segíteni neki a járás megtanulásában, így akarják megóvni attól, hogy elessen, hogy megüsse magát. Az ilyen „segítség“ azonban inkább hátráltatja a gyereket a biztos járás elsajátításában, hiszen - ha tartják, ha vezetik, kevésbé ura saját testének, mozgásának, mintha egy rácsba kapaszkodna. (Valami olyasmit érezhet a felnőtt kezén „lógó” gyerek, mint amit mi érzünk, ha a járműveken túl magas kapaszkodóba kell fogódznunk.)

Ami pedig az eséseket, a potyogásokat illeti, e fejezet írójának alkalma volt hónapokon át figyelni, mennyivel gyakrabban esnek el, sőt kerülnek veszélyes helyzetbe azok a gyerekek, akiket rendszeresen kezüknél vezetgettek, mint azok, akik önállóan, a felnőtt beavatkozása nélkül tanultak mozogni. Egy kétszintes játszótéren, ahol a szinteket lépcső választotta el egymástól, nap mint nap legurult egy-egy gyerek a lépcsőről. De csak azok, akiket a mamájuk kezüknél fogva vezetett fel és le. Ők, ha éppen nem volt közelükben senki, a lépcső széléhez érve néhány pillanatot vártak, hogy megfogják a kezüket, aztán, ha nem ért oda az anyjuk időben, egyszerűen nekiindultak a lépcsőnek – és leestek.

Azok a gyerekek, akikre rábízzák, hogy felmásznak-e vagy sem, milyen magasra és hol kapaszkodjanak, általában nem kerülnek olyan helyzetbe, amiből ne tudnának önállóan visszaérkezni. (Igaz, lehet, hogy hetekig csak az alsó fokra merészkednek!) Úgy tűnik tehát, hogy a „segítő kéz” kiszolgáltatottá, a felnőttre utalttá és meggondolatlanná teheti a gyerekeket. Mit tehet a szülő a gyerek mozgásfejlődéséért? Legfontosabb feladata, hogy megteremtse a fejlődés feltételeit.

Ha a gyermek környezetének kialakításakor gondot fordítunk arra, hogy mindig legyen lehetősége a mozgásra – bízhatunk abban, hogy önállóan, örömmel, s egyre ügyesebben fog mozogni. Mozgáskedvét csak fokozza, ha azt tapasztalhatja, szülei vele együtt örülnek a sikernek, az újonnan elsajátított mozgásoknak. Ezzel azonban nem szabad visszaélni. A legfontosabb, hogy a gyerek magától, saját kezdeményezésére mozogjon: a felnőtt még dicséretével, örömének kifejezésével se próbálja több vagy más mozgásra ösztönözni, mint amilyenre magától képes.

Részletek Kálló Éva, Kenéz Márta, dr. Lőrinczy Erzsébet A kisgyermekkor című munkájából