Isteni csoda, hogy nem haltam meg

Nyolcévesen, 1946-ban jobboldali gyermekbénulást kaptam, és mellhártyagyulladással a lévai kórházban voltam, ahol a hátamból vizet szívattak ki. Ennek ellenére sem lettem jobban. Öt orvos már lemondott rólam, hazaengedtek a kórházból, hogy nem tudnak rajtam segíteni. A kórházban kenőcsöt adtak, amivel a jobb oldalamat kenegették, meg ecettel. Egy évig feküdtem bénán, míg végre meg tudtam a lábamat és a kezem mozdítani. Már ruhát is varrattak a temetésemre. Ekkor kezdtem el járni. A főorvos azt mondta, isteni csoda, hogy nem haltam meg. Apu mindig úgy mondta, hogy a jó Isten meghallgatta a sok imát, és meggyógyított. Én is csak azt mondogattam, hogy Istenem, Istenem.

15 évesen már a szövetkezetben dolgoztam, előbb a mezőgazdaságban, később az állattenyésztésben. Bizony az nagyon nehéz volt. Ki voltam merülve, összeestem, alig bírtam dolgozni, s a hátam nagyon fájt. A körzeti orvos azt mondta, nem szabad nehéz munkát végeznem, meg a napra sem szabad mennem. Amikor erre azt kérdeztem, hogy akkor miből fogok megélni, s hogy nem kaphatnék-e nyugdíjat, azt válaszolta, hogy ő arról nem tehet, hogy én beteg vagyok. Akkor azt mondtam neki, hogy küldjön bizottság elé. Ott az orvosok azt mondták, hogy ezzel a betegséggel dolgozhatok a szőlőben, és hogy a kapálás nem nehéz munka, így semmilyen segélyt nem kaptam. A férjem nem sokat keresett, s abból éltünk négyen. Amikor már nem dolgoztam, akkor tudtam meg, hogy csak 4 órát lett volna szabad dolgoznom, pedig reggel 4-kor keltem, egész nap kapáltam, este főztem, és fél tizenkettőkor feküdtem le. Az idegrendszerem is beteg lett, 1976-tól gyógyszert szedek. Az akkori idegorvosomtól kérdeztem, nem kaphatnék-e nyugdíjat, de ő azt felelete, hogy dolgozzon a férjem rám. Mondtam, hogy ő is beteg, nem bír annyit dolgozni, akkor is a kórházban volt, erre meghúzta a vállát, hogy majd csak lesz velem valami. Amikor a férjem meghalt, attól fogva kaptam utána özvegyi nyugdíjat.

Most már egy másik orvoshoz járok az idegosztályra, aki azt mondta, hogy imádkozhatok és hálát adhatok a jó Istennek, hogy ilyen nagy betegségből nem jutottam tolószékbe. A hátam meg a jobb kezem feje sokszor nagyon fáj, és be szokott dagadni. Van, aki azt mondta, hogy azért nem hitt nekem a körzeti orvos, mert csak szimulálok, mert külsőleg nem látni rajtam semmilyen rendellenességet, és ami fáj, azt meg más nem érzi, csak én. Ennyit a betegségem történetéről.

Zsífcsókné