Ismerem a szervezetemet

Köztudott: az énekesek kényesek magukra, a hangjukra, a torkukra, az egészségükre. „A férjem is érzékeny az időváltozásra, a légcsőhurut a legnagyobb ellensége. Ennek ellenére sohasem vittük túlzásba a dolgokat: szeretünk jót enni, szeretjük a jó borocskát. Tudom viszont, mit nem szeret a szervezetem – többek között a foghagymát. Most például a térdműtétem után azt ajánlották az orvosok, hogy korlátozzam a húst.”

Márta asszony tizennyolc évesen jött Dunaszerdahelyről Pozsonyba – két fivére ma is ott él –, s azóta is szívesen beszél magyarul, édesanyjával így cseverészett. A műtét óta már nem sántikál. Utókezelésként azt ajánlották neki, biciklizzen, s ha csak itthon van, igyekszik fölülni a kétkerekűre.

„Van nekünk hagyományos kerékpárunk, meg szobabiciklink is, meg még valami más alkalmatosság, amiről legalább letöröljük a port” – nevet nagyot. Az úszást ajánlom neki, mert gondolom, hogy biztosan van medence a házuk mellett. Meglepetésemre nincs. Amikor a villát építették, még nem volt ez divat. S ha lenne is medence a közelben, a forgóinak nem tesz jót. Végül azért megsúgja, hol van a kutya elásva: bár a férjével rengeteget utazott, világéletében csak olyan vízben lubickolt, ahol leér a lába.

Márta asszony bájos és jó humorú, kedves teremtés, aki nyugodtan letagadhatja, hogy két felnőtt lánya van, sőt néhány hónapja gyakorló nagymama. „Lusták vagyunk, de most, hogy megszületett a kisunokánk, legalább vele kimegyünk sétálni. S ami közös hobbink a férjemmel, az a vadászat.”

„Csodálatos, ahogy ott ül az ember a természet ölén, már kora hajnalban, s figyeli, ahogy felbukkan a vad. A férjem egyre gyakrabban mondogatja, hogy nem puskával fog járni, hanem fényképezőgéppel vagy kamerával, olyan gyönyörű a kép.” Márta asszony szenvedélyes vadász, lőtt szarvast, őzet, vaddisznót. „Ez utóbbi nem trófeás – ezt a mondatot más hangsúllyal ejti, amiből arra lehet következtetni, hogy kicsit bántja a dolog. A vadászat családi örökség. Édesapám is az volt, aki Iglóról származott. Onnan jött ide délre.” Látja, hogy viszolygok – már csak a fegyver hallatán, de nyugtatgat, nem kell félni, ha az ember óvatosan és szabályosan bánik a puskával, nem történhet baj. Ezt én is tudom, mégis...

„A vadászszenvedély csúcsa a lövés – magyarázza. – Ezt mindig hangsúlyozom azoknak, akik rossz szemmel néznek a vadászokra. Én is szeretem az állatokat, ha rájuk is lövök. Az ember tízszer is kimegy az erdőbe, míg egyszer rálő a vadra. Nem is szabad mindig, a vadászatnak szigorú szabályai vannak. A vadász olyan állatot lő, amit meg kell semmisíteni, hogy ne degenerálódjék a faj. Igaz, hogy minden vadász büszke a trófeáira, s bevallom, hogy mi szeretjük is a húst.”

Január elseje óta tilos vadra lőni, de Dvorskýék, mint igazi vadászok, most is ki-kilátogatnak kedvenc helyükre. Legalább mozognak, kiszellőztetik a fejüket. Erőt merítenek a természetből.