Hip-hip-hipochondria!

Téboly. A nőkből egy beteg férfi látványa valahogy előcsalogatja az anyaállatot, ettől kezdve nincs pardon. Van viszont vizes ruha, szellőztetés, erőleves. Ezernyi jó tanács, ebből két csepp, abból három, ne igyál, ne egyél, ne sétálj alsógatyában! Csoda, ha az ember ideges?

Már kamasz koromban ki voltam akadva, amikor a mamám terrorizált: „Kisfiam, ha nem akarsz iskolába menni, mert lázas vagy, akkor hívjuk ki az orvost.“ Hát anya az ilyen?

– Na még csak az kéne - mordultam rá mérgesen –, ha annyira izgat, mi bajom van, menjél le a rendelőbe, és meséld el neki.

Szegény mamám pedig legyalogolt a körzetihez, még a nyelvét is megmutatta neki, aztán jött haza a felírt gyógyszerekkel. Főzött teát, mézeset, evőkanállal öntögette a számba a fagifort. Nehezen viseltem el az anyai gondoskodást, egy férfi még kamaszként is nehezen tűri az ilyesmit, de cserébe másnap lóghattam az iskolából.

Ez a világ elmúlt, egyrészt kijártam az iskolát, másrészt a mai orvosok alaposabbak. Nem tudom, a taj szám teszi vagy a névre szóló vizitdíj intézménye, de a nejem például nem megy le helyettem kivizsgálásra. Persze nem is kéne, hagyjon békén, elvagyok. Csöndben szenvedek, nem kérek tőle semmit, se teát, se jó szót, egyedül akarok megdögleni, nyomorultul, magányban, teljes szeretetlenségben!

Majd ha nem leszek, akkor sírhat, ha megírja az újság, hogy nálunk is gyilkolt a madárinfluenza! Mert lehet, hogy azt kaptam el!

Múlt héten pulyka fasírtot ettünk, és amilyen pechem van, énrajtam jött ki a ragály! Nem vagyok hipochonder, bár feleségemnek erről más a véleménye. Ebben ráadásul szövetségese volt előző körzeti orvosunk, akihez három évig jártam gyomorszáj tünetekkel, de csak csóválta a fejét.

– Higgye el doktor úr, amikor a liftben megnézem a nyelvemet a tükörben, mindig hófehér!

Erre fel előírta, hogy nem nézegethetem a nyelvemet a liftben. Egy héten belül elmúltak a gyomorpanaszaim. Lehet, hogy a mostani betegségemnek is ilyen pofon egyszerű a megoldása? Félek, most többről van szó. Amikor az előbb tüsszentettem, hirtelen kaparni kezdett a torkom és rám tört a hőemelkedés. Utolsó stádiumú madárinfluenza, legfeljebb abban reménykedhetem, hogy tán csak spanyolnátha, akkor mégis több az esély. A tünetek sem egyértelműek. Megnéztem az interneten: ha erős fej- és végtagfájásom lenne, akkor biztos volna a diagnózis, de nekem semmim se fáj. El se tudnám magyarázni a mentőknek, mi a bajom, lehet, hogy inkább állatorvost kéne hívni hozzám, az nem szokta megkérdezni a betegeitől, hogy mi a panaszuk.

Attól persze még rosszabb lett a helyzet, hogy az asszony nekiállt teát főzni. Természetesen összevesztünk. Túl sok vizet tett a bögrébe. Ha jól vagyok, akkor lehet benne sok víz, de ha nem, akkor legfeljebb kétharmadnyi, és legyen zöld tea, csak úgy keserűen. Borzalmas íze van, de valahol olvastam, hogy egészséges. Hogy nem lehet ezt megjegyezni?

Erre megsértődött. Jellemző a nőkre, ha nem engedjük őket uralkodni, vérig sértődnek. Miközben én a végemet járom, ő nekiáll durcáskodni! Ha lenne végrendeletem, most azonnal újat írnék, ahogy egy filmben láttam. Ott el is tették láb alól a pacákot, a mi életünk filmjében ez nem ennyire egyértelmű, bár lehet, hogy az asszony éjszaka egy fiolában csempészte be a fertőző vírust, hogy aztán kénye kedvére ápolhasson!

De én nem hagyom magam!

Tudtam, egy-két perc és újra támad. Először valami kínai olajjal, aztán vietnámi balzsammal, különböző illóolajokkal fogja megnyújtani szenvedéseimet, melyek nem lesznek kicsik. Tüsszentésem ugyanis egyértelműen jelezte, hogy itt nem babra megy a játék, fel kell készülnöm a legrosszabbra is. Férfiként fogok szembe nézni a rettenettel! A tüsszentésről amúgy azt olvastam, hogy olyankor egy tizedmásodpercre megáll az ember szíve, nincs ebben semmi tréfa! Ezt nem lehet egy hígra sikerült teával elintézni harminc év házasság után. Éppen azon tépelődtem – ezt is írta az újság –, hogyan tudjuk saját magunkat újraéleszteni, ha utolsó lélegzetünkkel még egy jó nagyot köhögünk. Szerencsém van, gondoltam, hogy kapar a torkom. Nincs szükségem segítségre!

Ekkor jött végzetszerűen a következő tüsszentésem.

– Egészségedre! - nézett fel a lányom, akiben úgy látszik, még nem teng túl az anyai gondoskodás. Kicsit meg is voltam bántva, de azért jólesett, hogy legalább észrevette a tüsszentésemet.

– Köszönöm. – dünnyögtem mosolyogva, és ezzel valahogy el is feledkeztem a náthámról.

Szakorvosi kacsák

Elmegy a belgyógyász vadászni kacsára,

Csatlakozik hozzá két orvos barátja,

Egy bölcs pszichiáter s egy kiváló sebész.

Elszántan indulnak, mint a baromfivész.

Fölverik a nádast, röppen a sok madár,

Céloz a belgyógyász, másik kettő kivár.

Nem lő a belgyógyász. – Tudják, az a bajom,

Nem tudok dönteni, az ott kacsa vajon?

Most a pszichiáter emeli a puskát.

Céloz, céloz, céloz, a többiek unják.

Idegesen kérdik, erre miért nem lő?

– Én tudom, hogy kacsa, na de tudja-e ő?

Ekkor a sebészünk kapja fel a flintát,

És az összes szárnyast ameddig csak ellát

Leszedi az égből. Büszkén nézi, mennyi.

Ilyen sok trófeát meg se lehet enni.

S mondja: – Többi vadászt messze leköröztük!

Nézze meg valaki, van-e kacsa köztük!