Háború a szomszédban – Mikor lesz jobb?

Sokakat sokkolt a február 24-i esemény, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Mi ez? Mindössze szokásos emberi reakció azokkal szemben, akiket nem is ismerünk vagy csupán puszta túlérzékenység az egész?

Nem tudom megmondani, me­lyik reakció a szokásos, a normális vagy túlérzékeny. Olyan helyzet állt elő, amilyennel senki sem ta­lálkozott. Ilyenkor meg kell érteni minden reakciót, s nem szabad he­lyesekre és helytelenekre osztani őket. Mindenkinek saját magának kell feldolgoznia az eseményeket. Mindenki másképpen reagál: van, aki hátralép, sírdogál, van, aki ön­kéntes munkát vállal. Van, aki mérges, van, akinek a szíve szakad meg az esemény miatt. Minden reakciót próbáljunk megérteni.

Mintha eltűnne a kényelmes jó, mintha minden értelmetlenné válna arra a gondolatra, hogy a 21. században könnyen meghalhat egyik családtagom, vagy lebombázhatják a házamat, amire még törlesztem a hitelt... Találkozik ügyfelei körében hasonló érzésekkel?

A háború kitörése után csaknem mindenki legalább tömören rea­gált a szörnyű ukrán helyzetre. Főleg a sokk, a meglepetés és a se­gíteni akarás dominált. Azt vi­szont nem tapasztaltam, hogy ez az esemény rontotta volna a lelki állapotot. A páciensek azonban gyakran számoltak be arról, hogy mit álmodtak, például hogy talál­koztak az orosz hadsereggel, a bombázással és a meneküléssel. Az álmok elemzésével arra a kö­vetkeztetésre jutunk, hogy ezek a képek a saját lelki folyamatok jel­képei. Az adott személy például magában harcol valami ellen, pél­dául érzelmei, önképe ellen, s ezt a harcot a háborús konfliktus je­leníti meg. Az álmot ugyanis jel­képként használják azokra a dol­gokra, amelyekkel a mindennapi életben a leggyakrabban konfron­tálódunk.

Vagyis a szomszéd országban kirobbant konfliktus révén megtudhatjuk, hogy mivel hadakozunk?

Nem így tenném fel a kérdést. Maga a háború nem nyújt lehető­séget arra, hogy megtudjuk, mivel harcolunk legbelül. Csak az érvé­nyes, hogyha valaki, aki biztonsá­gos országban él, szorong és fél a háborútól, ami reálisan nincs, pszichológiai jelenségről van szó. Ez azt jelenti, hogy a háború má­solja belső lelki folyamatainkat. Például lehet, hogy valakinek konfliktusa van saját agresszivitá­sával – érzi, de nem engedi kibon­takozni. Ezért a háborús konflik­tust sokkal erősebben éli meg. Vagy épp nem engedi közel magához, s a háborús híreket dezinformációnak tartja... Mit árul el ez az emberről? Íme egy konkrét eset: valakinek Vla­gyimir Putyin önbizalma, határo­zottsága, nyugatellenessége, demok­ráciabírálata tetszik. De mivel hábo­rús bűnöket követ el, sokan ezt belső konfliktusként élik meg. Felmerül a kérdés: ünnepelhetem, nyilvánosan támogathatom a gyilkost? Valószí­nűleg nem. De ha a háborús híreket hamisnak minősítem, továbbra is csodálhatom Putyint anélkül, hogy elveszíteném önazonosságomat. Vagyis érvényes az a tézis, hogyha el­hiszem a hamis híreket, megőrizhe­tem eredeti véleményemet a világ­ról, és olyan ellenséget kereshetek, ami nekem megfelel.

A háborúval kapcsolatban azzal találkozunk, hogy a jó nem jön automatikusan. Rutger Bregman az Emberiség című könyvében második világháborús eseteket írt le, amikor az emberek önzetlenül segítettek egymásnak, pedig nem maradt semmijük. Sok ilyen eset volt. Szélsőséges helyzetben minden ember segít, legyen jó vagy rossz?

Minden szélsőséges helyzet fel tud­ja ébreszteni legmélyebb énünket. Az önző, egoista és tekintet nélküli ember valószínűleg szélsőséges helyzetben még önzőbben fog vi­selkedni. Jellemvonásai erőteljeseb­bé válnak, és egyre inkább a felszín­re kerülnek. Ugyanez pozitív eset­ben is érvényes. A szerény, szilárd értékrendű, erkölcsös emberből pe­dig hősiességet, bátorságot hozhat ki a szélsőséges helyzet, amire nem is számítunk. Jó példa erre Vo lo­dimir Zelenszkij.

Európa szolidaritása ebben a kérdésben dicséretes. Van remény arra, hogy az emberek ilyen helyzetben abbahagyják a gyűlölködést, mások alázását és nem csak saját előnyükre gondolnak?

Azok az emberek, akik ez együvé tartozásból és az élet szeretetéből indulnak ki, ilyen élethelyzetben biztosan szociálisan érzékenyek és empatikusak lesznek. Ám azt hi­szem, hiú ábránd, hogy mindenki ilyen lesz. Azok esetében, akik bi­zalmatlanok másokkal szemben, akik agresszívak és destruktívak, ezek a tendenciák még jobban felerősödnek.

Csehov azt mondta: „Az ember jobbá válik, ha megmutatják neki, milyen is valójában.” A gyűlölködőkre, a rosszindulatúakra és önzőkre ez nem vonatkozik?

Az alapprobléma az, hogy a gyű­lölködő, a rosszindulatú és önző nem hiszi el, hogy ő ilyen. Az ő szempontjából viselkedése logi­kus és indokolt. Ezért nincs oka változtatni viselkedésén. Azt hi­szem, hogy meg szeretnénk neki mutatni, hogy milyen is valójá­ban, minket tartana gyűlölködő­nek és rosszindulatúnak. Min­denkinek elsősorban saját magát kell megváltoztatnia. Összefogá­sunknak erősebbnek kell lennie, mint bármikor máskor volt...

Bizonyos fokig minden ember legalább akkor önző, amikor szeretteiért aggódik. Hogyan viseljük el a létbizonytalanság terhét és hogyan maradjunk meg jónak mindenben, amit naponta csinálunk és tervezünk, amikor másnaponta az atomveszélyről olvasunk?

Minden érzelmet egyrészt úgy le­het elviseli, hogy tudomásul vesz­szük, és bizonyos fokig átérezzük, például amikor valakit elveszí­tünk. Először meggyászoljuk, els­iratjuk, és csak azután folytathat­juk életutunkat. Ugyanez vonat­kozik a bizonytalanságra is. Hogy el tudjuk fogadni, meg kell él­nünk. Ki kell mondani érzésein­ket, aggodalmainkat, be kell is­merni, hogy bizonytalanok va­gyunk és nem tudjuk eldönteni, hogy melyik a legjobb megoldás. Csak ezután tudnunk együtt élni vele, csak ezután veszíti el erejét felettünk.