Foglalkozási ártalom?

Az, aki legjobban megérdemelte volna, messze volt, csak jó néhány perccel később veregethettem vállon. Igor csak úszott az árral, ő is csak később tudta igazán feldolgozni, mi is történt vele. Bronzérmes lett 110 gáton, egy olyan számban, amelyet az amerikaiak uralnak. Óriási siker: ő lett a legjobb európai. Huszonnyolc éves volt akkor, a gátfutóknál ez ideális kornak számít. Vele együtt vártuk a folytatást...

De nem jött. A sors közbeszólt. Egyre jobban fájt a lába – az Achilleszével voltak problémák. Próbálta erőltetni az edzést és a versenyzést, fájdallomcsillapítót szedett, de még rosszabb lett, úgy bedagadt a bokája, hogy alig tudta lehúzni a futócipőt. Hiába sanyargatta testét, az eredmény nem az lett, amit várt. Műtét lett a vége – s vége szakadt karrierjének. Épp akkor, amikor felért a csúcsra. Öt évvel az athéni világbajnokság előtt, 1992-ben jeletkeztek először a fájdalmak, de mint minden sportoló, akinek a szeme előtt ott lebeg a nagy cél, nem vette komolyan, ráadásul kisebb kezelés után aránylag megszűnt a fájdalom. Hogy valójában így volt-e, maga sem tudja, tény, hogy az élsportolók tűrőképessége sokkal nagyobb, mint az átlagemberé. A vb-t követő évben rosszabbodott a helyzet, s a következőben elmérgesedett. Nem csoda, egy „gátas” esetében óriási teher nehezedik a bokára, s a tréning- és a versenyterhelés ellen a szervezet védekezik. „Ilyenkor le kellene állni, megpihenni, rendbe tenni. – Most már ő is okosabb. – De hogy lehet idény közben, versenyidőszakban leállni... Ez lehetetlen, akkor elúszik az egész szezon. Ha sikeres akarsz lenni, alaposan rá kell kapcsolnod. Hát rákapcsoltam. S aztán ez így szépen gyülemlett, míg egyszer csak a szervezet megálljt parancsolt. A dologban az a szomorú, hogy épp akkor, amikor az egész világból jöttek a meghívások, akkor tűnt el. „Talán nem is véletlen. Rendkívül nehéz és zsúfolt szezon volt az a világbajnoki, gáton kívül vágtában és váltóban is többször indultam, ligában és mindenféle versenyeken, s ez megbosszulta magát.”

Sok mindennel próbálkozott, regenerációval, fürdővel, de ez csak ideig-óráig segített. Mielőtt Prágába került (a háromszoros olimpiai és világbajnok Jan Železnývel edzett együtt), Kassán járt iskolába és ott tréningezett, s állítólag ott sem annyira rossz körülmények közt. Genetikai adottságain kívül épp ennek köszönheti, hogy pályája kezedetén nem volt gyakran sérülése.

Azután, hogy szögre akasztotta a futócipőt, nem volt kedve semmihez. Persze, akkor jön a baj, ha túl hosszúra nyúlik a nyugalmi időszak, mert az állandó terheléshez szokott embernél egészségi problémák merülhetnek fel. „Tény az is, hogy kezdetben nem volt rá idő, aztán már lett volna, de elkényelmesedtem. Most már a kisfiam húz ki az udvarra, vele kell kergetőzni, focizni, labdázni. Amennyire élénk gyerek, lassan úgy meghajt, hogy egy edzéssel felér a vele való játék. Szerencsére az én szervezetem eddig egész jól reagált. Azután, hogy visszajöttem a besztercebányai Duklába, s egy katonai kiképzést is abszolválnom kellett, nem volt semmi gond.

Nagyon rövid idő alatt újra belejöttem, s igen jó fizikai kondícióba kerültem, s teljesítő képességem gyorsan javult. Úgy tűnik, a szervezetem még emlékezett, mit is csinált évtizedeken át, a mozgás ott van valahol bekódolva, csak egy kicsit meg kell pöckölni az izmokat.” Ez a néhány hét arra is jó volt, hogy megvizsgálja egészségi állapotát. „Térdtől felfelé teljesen egészséges vagyok – hangzik a diagnózis, de egy szigorúbb tekintet elég, hogy egy kicsit módosítson: – Néha egy kicsit fáj a vállam, a hátam, de ez főleg akkor van, ha nem végzek hasizomerősítő gyakorlatokat, s a rossz tartástól eleve szenved a hátgerinc. Ráadásul a vágtázóknál ez foglalkozási ártalom.”