Energiaforrása a családja

S azzal még jobban meglep, hogy ezért nem sokat tesz. Azt mondja, nem jár fitneszstúdióba, mint számos kollégája, nem mutogatja dagadó izmait. Nem rohangál le-föl a teniszpályán, még csak nem is golfozik, pedig az is nagy divat a hozzá hasonlók körében.

„Én is szerettem volna izmos lenni, de nem lettem. Akartam én súlyzózni, de hamarosan abbahagytam. Úsztam is, de az se ment...” Nem tudom, hogy komolyan vegyem-e, vagy kételkedjek. Hiszen...

Lényegében semmi különöset nem tesz. Pontosabban, hogy szó szerint idézzem: „semmit”. Vajon ez a tőle megszokott tréfa akart-e lenni vagy szókimondó, őszinte beismerés, máig nem fejtettem meg. „Számomra a legjobb pihenés a család, abból merítem az energiát. Ha az ember hazamegy, s ott harmónia, szeretet várja, a jól megszokott és ismert dolgok, van egy stabil helye a számítógépnél, még tán a konyhában is, szeretik a nézők, az olyan erő, amely sok-sok lendületet ad. S kedvet a munkához. S nemcsak az enyémhez, mert ha egy útmunkáshoz vagy egy bányászhoz kellene hasonlítanom magam, ők sokkal nehezebb munkát végeznek. Ha felelősségteljesen, teljes erőbedobással nyolc és fél órát dolgoznak, lapátolnak, az nem semmi, azt egy műsorvezető munkájához nem is lehet mérni. Én el sem tudom képzelni még azt sem, hogy négy órán át végezzek kemény fizikai munkát, csákányoljak.”

Erre valószínűleg nem nagyon kényszerítette az élet: pozsonyi srác létére nem kellett fát fűrészelnie, vagy ásnia. Most, hogy feleségével, Edittel és kislányukkal, Annával Nagymácsédon él (a kislányt magyarul és szlovákul egyaránt tanítják), nyilván van, aki elvégezi helyette a munkát.

Egyszer csak eszébe jut valami, s szinte megörül, hogy mégse olyan lusta, mint ahogy képzeli. „Biciklizni járok, nyáron meg Annával bekóboroltuk az egész falut, mert az összes kecskét, tehenet meg egyéb állatot meg kellett néznünk a kerítés mögött. Egyébként imádom a hegyeket. A Tátra, legyen az a Magas vagy az Alacsony, a kedvenc helyem, ha csak tehetem, odamegyek. A labda soha nem volt nagy barátom, ha fociztunk, engem mindig a kapuba állítottak. Antitálentum voltam. Az egyetlen, amiben kitűntem, a magasugrás volt, de mire bemutathattam a művészetem, addigra a többiek már a kosárlabdánál meg a röplabdánál tartottak. Mostanság az a legnagyobb gondom, hogy találjak egy kis szabad időt a munka után, hogy leüljek a számítógéphez. Értékrendemben a testem valahol nagyon lent van a sorban. Velünk, műsorvezetőkkel az a helyzet, hogy nem nagyon engedhetjük meg magunknak, hogy betegek legyünk. Szerencsére különösebb problémám nincs, egyedül a hangszálaimmal van néha baj, ami magától értetődik, hiszen sokat jár a szám. Ezért aztán reggelente igyekszem kondiba hozni a hangszálaimat. Munka közben meg a meleg csirkeleves segít...”

Az ésszerű táplálkozásra terelve a szót, megint határozott „nem” a válasza. S rögtön utána a nyomatékosság kedvéért még egyszer megismétli. Majd egy idő múlva, engem is megtévesztve mégis rászánja magát a bővebb magyarázatra. Persze, a maga módján. Közben a szája lebiggyed, ezzel adva tudtomra, mit gondol róla. „Racionális táplálkozás....? Ráció. Ebből ered a szó, tehát azt jelenti, tudatos táplálkozás, megfontolom, hogy mit fogok enni. Csakhogy ebben is vannak ám különbségek, az egyik azt hajtogatja, hogy ez az egészséges, a másik meg azt mondja, amaz. Mi otthon azt esszük, amit az anyósom főz. Mivel jól neveltek vagyunk, hálásak vagyunk mindenért, amit kapunk.” Az utolsó mondatnál már nem tudja visszatartani a nevetést, bármennyire próbálja leplezni, hogy ezúttal sem mondott le a műsoraira jellemző humorról. Editke, a felesége, szemrebbenés nélkül hallgatja végig, nyilván jól ismeri a férje stílusát.