Darina Moravcová

„Hajkurászom a gyerekeket s magamra nincs időm” – mondja a legsikeresebb szlovákiai úszónő, Martina Moravcová édesanyja miután fölteszem neki a kérdést. Leánya gyakran pöröl vele emiatt, s meg is fogadta már számtalanszor, hogy „ezentúl már csak magammal törődöm”. Ami, persze, a család és az úszás, a versenyek mellett nem mindig jön össze. Legalábbis nem úgy, ahogy azt a kemény edzéshez szokott élsportoló leánya elképzelné.

A helyzet azért nem ennyire tragikus. Egy sportcsaládban nem is lehet, elvégre a mozgás lételemük. Moravecéknál az egész család úszott és úszik. Darina 18 évesen hagyta abba, érettségi után elkezdett dolgozni, s a versenysport előző formájában kiszorult az életéből.

Ő maga nem versenyzett, edzőként apróka, később nagyobbacska úszókat nevelt. A téli edzőtáborozások során maga is fölcsatolja a sílécet, a medencébe viszont nem ugorhat be tanítványaihoz, az ő dolga a felügyelet. A szárazedzésen kiadja az utasításokat, mondván, hogy már „nem bírnám tartani velük az iramot”, de gyakran ül biciklire. Valamikor egy egész társaság ki-kijárt a természetbe, manapság a kerékpár inkább közlekedési eszközzé vált számára: számos más pöstyénihez hasonlóan ezen közlekedik a városban. S hetente legalább egyszer eljár tornázni konditerembe.

Martina gyakran emlegette, hogy gyerekkorban nemcsak az úszás, a vitorlázás is vonzotta, egy időben kokettált is a gondolattal, hogy az utóbbit választja, végül mégis a medence csábította el. „Kezdetben sokat jártunk sátorozni az Adriára, de nem tartott sokáig, amikor Martina komolyabban kezdett úszni, abbamaradt ez is, az egész családban mindent az ő és később Karol fiunk programjának vetett alá.” A kisöcs is a medencében nőtt fel, manapság már csak egyetemi szinten folytatja Brünnben.

Darina a sportmama élő példája, nemcsak saját gyerekei, de sok-sok tanítványa sorsát viseli a szívén – s talán azokét is, akikből nagy úszók, sportolók lehettek volna, de nem lettek. „Hiszem és vallom, hogy a gyerekeknek kicsi kortól, ha nincsenek iskolában, reggeltől estig a sportpályán a helyük vagy valamilyen érdekkörben. Meg kell szerettetni velük a mozgást, hogy ezt a szülő teszi, vagy az iskola, teljesen mindegy.”

A szülők kényelme természetesen nagyban befolyásolja a gyerekek fejlődését, kihaltak a sportnagymamák, akik kora reggel jégre, uszodába vitték az apróságokat. Ezek a sportok nem népszerűek manapság, mindenki focistát, hokistát, teniszezőt akar nevelni a gyerekéből, az jobban fizet. „Amerikában sokkal nagyobb a motiváció – neheztel. – Sportösztöndíjjal be lehet jutni főiskolára, egyetemre, s képes belőle megélni a diák. Nem is szólva arról, hogy megszokja a rendszeres, pontos munkát, ami később, munkahelyén, egész élete során nagy előnyére szolgál.” (Urbán Klára)