Az a jó beteg, aki egész életében gyógyszert fogyaszt?

Könyve, a Cenzúrázott egészség annál hitelesebb, hogy Lenkei évekig maga is az orvosi hivatást gyakorolta, és belülről is látta a rendszer működését, minden hibájával és hazugságával egyetemben. Most sem azt vallja, hogy a gyógyszeres kezeléssel teljesen fel kellene hagynunk – sajnos, sok idült, elhanyagolt kór esetében már csak ez segít – inkább azt próbálja meg elhitetni velünk, hogy a betegségek helyes életmóddal és elegendő vitamin bevitelével teljesen megelőzhetők. Állításai nyilván sokakat meglepnek, esetleg fel is háborítanak, de mindenesetre érdemes elgondolkodni rajtuk.

Egyáltalán hogyan jutott arra a következtetésre, hogy az orvostudomány csak báb a gyógyszeripar kezében?

Ez nem egy nagy ráébredés volt, hanem folyamatos ébredezés. Egyre növekedett bennem a gyanú, hogy talán nem mindenre a sok és drága gyógyszer a megoldás, horribile dictu esetenként többet árthat, mint használ. Negyedéves orvostanhallgatóként ért az első nagy sokk, amikor a gyógyszertani intézetben végeztem kutatómunkát, és ott láttam egy listát azokról a gyógyszerekről, amelyeket tizenöt-húsz év után épp vontak ki a forgalomból. Nem egyet, nem kettőt, nagyon sokat. Minden gyógyszernév mellett ott volt az indoklás, hogy nem hat, vagy nagyon súlyosak a mellékhatásai, egy májvédő szer mellett egyenesen azt lehetett olvasni, hogy májrákot okoz. Akkor tettem fel magamnak először a kérdést, hogy is van ez? Évtizedekig olyan szereket szedettünk a betegekkel, amelyek jó esetben nem javítottak, rosszabb esetben még rontottak is az állapotukon? Sokkoló információ, de igaz: a szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák és az agyi vérkeringési zavarok miatt bekövetkező három vezető halálok után a negyedik a sorban a gyógyszermellékhatások okozta elhalálozás. A gyógyszergyártók azt a képet alakítják ki bennünk, hogy hihetetlenül komoly kutatómunka és alapos tesztelési folyamat áll egy gyógyszer kifejlesztése mögött, és ennek így is kellene lenni. De ha létezhetnek ilyen listák, akkor alapos a gyanú, hogy talán még sincs így, és a gyógyítás helyett a profit a legfőbb szempont, nemde?

Nem lehet, hogy bizonyos mellékhatások csak a tudomány fejlődésével derülhetnek ki laboratóriumi körülmények között, tehát anélkül, hogy a betegek látnák kárát?

De lehet, csakhogy az olyan szert, amelynél nem tudunk teljes bizonyossággal kizárni minden negatív hatást, egyáltalán nem lenne szabad forgalomba hozni. A „nem tudhattuk előre” típusú védekezés számomra olyan, mintha valaki sampont árulna, és miután már több százan megkopaszodtak tőle, széttárná a tenyerét, mondván: legfeljebb nem árulom tovább. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a gyógyszeripar gátlástalansága egyik ágazatéhoz sem hasonlítható, de mivel a beteg ember a szalmaszálba is kapaszkodik, sokszor még a feltüntetett mellékhatásokat sem veszi komolyan. Gondoljunk csak bele, mit tennénk, ha az étlapon szereplő ételek neve mellett ott lenne, hogy hányást, hasmenést, máj- és veseelégtelenséget, olykor hirtelen halált okozhatnak. Biztosan nem rendelnénk belőlük, míg az ugyanezzel a veszélylyel fenyegető gyógyszereket marokszámra szedjük. Az alapvető kérdés ezért nem az, mire képes a tudomány, hanem az, hogyan lehetséges, hogy ha valamit gyógyszernek hívunk, azt akkor is forgalomba lehet hozni, ha tudottan öl.

Ön megtalálta a választ erre a kérdésre?

Persze, hogy megtaláltam. A gyógyszeripar kapzsisága és gátlástalansága az, amelyik az orvosoknak, a kutatóknak és a betegeknek is diktál. A vitaminokat és a gyógynövénykészítményeket addig forgalomba sem engedik hozni, amíg rá nem teszik a kezüket. Magyarországon létezik egy tökmag-alapú készítmény prosztatabántalmakra. A gyógyszeripar addig támadta, hogy mérgező anyagokat tartalmaz, amíg a gyártót arra nem kényszerítette, hogy eladja a receptet. Azonnal gyógyszernek nyilvánították és persze többé szó sem esett a káros mellékhatásokról, amelyek nem az adásvételtől szűntek meg, hanem soha nem is voltak. Csakhogy ebben a bizniszben ez úgy működik, hogy amire még nem tette rá a gyógyszeripar a kezét, azt igyekszik kiszorítani a piacról, amiből pedig haszna származik, arra egyszerűen ráírja, hogy „a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát és gyógyszerészét”, és ezzel egyszer s mindenkorra elhárítja magáról a felelősséget. Nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy vannak kipróbált, megbízható gyógyszerek is, de mi most nem ezekről beszélünk, és az egészségügynek arra kellene törekednie, hogy ezeket se kelljen szednünk. Amíg ez nem így működik, addig egészségügy helyett inkább betegségügyről kellene beszélnünk.

Időnként felbukkanak olyan hírek, hogy meglenne a rák, vagy az AIDS ellenszere, de a gyógyszergyártóknak nem érdekük forgalomba hozni, mert egy készítményben nem lenne annyi pénz, mint a sok, most használt tünetkezelő szerben. Ön ezt elhiszi?

Inkább azt hiszem, hogy nincs egy titkos ellenszer, csak egészségesebben kellene élni, és megadni a szervezetünknek azt, amire szüksége van. Mindig arról beszélünk, hogy egyre több a beteg ember, de a mondatot nem fejezzük be, mert arról is beszélni kellene, hogy egyre több a stressz, művibb az étel és az mind gyengít bennünket. A nagy dolgok mindig rendkívül egyszerűek és nyilvánvalóak, talán épp ezért nem akarjuk elhinni őket – gondoljunk csak Semmelweis Ignácra, akinek úgy sikerült megszüntetnie a gyermekágyi lázat, hogy klóros vízben mosatott kezet a boncolást végző orvosokkal.

Nyílt titok, hogy a gyógyszergyártók hogyan próbálják ajándékcsomagokkal, külföldi kongresszusokkal a termékeik előírására bírni az orvosokat. De arról már kevesebb szó esik, hogy nagyon sok gyógyszernél drágább a csomagolás, mint a hatóanyag.

Sokan azt állítják, hogy a gyógyszeripar kb. kétszer annyit költ marketingre, mint kutatásra és fejlesztésre. A gyógyszergyártás mindig hatalmas üzlet volt, de amióta a reklámokban is naponta azt látjuk, hogy bármi bajunk van, elég bekapnunk egy tablettát és máris rendben leszünk, valóságos gigabiznisz. A világ gyógyszerforgalma kb. ötszázmilliárd dollár évente, és ennek az összegnek minimum a harminc százaléka a gyártók tiszta nyeresége. Az egésznek a létalapja minél több új, lehetőleg minél drágább termék bevezetése, és a cél nem az, hogy gyógyítsanak vele, hanem az, hogy az emberek minél tovább, minél nagyobb adagokban szedjék – lehetőleg egy egész életen át. Ezért tartom én a gyógyszeripar legnagyobb vétkének, hogy az orvosokkal is elfogadtatta: nem kezelni kell a betegeket, hanem karban tartani.

Az egy dolog, hogy átlátott a szitán, de hogyan szánta rá magát, hogy ezt hangosan és nyilvánosan kimondja, sőt, le is írja?

Nőgyógyászként az onkológiai osztályon is dolgoztam és láttam, hogy az esetek többségében menynyire reménytelen a fáradozásunk. Ott akadt a kezembe egy könyv, amelyet egy gyógyult rákbeteg írt, aki nem a hivatalos medicina, hanem egy alternatív módszer, a Gerson diéta által gyógyult meg. Felkaptam a fejem, hogy hát hiszen Max Gerson orvos volt, és valamit tudnia kellett a konzervatív gyógymódokról, mégis egészen más utat keresett. Az általa kidolgozott diéta nagyon könyörtelen, már-már kivitelezhetetlen, de épp ettől hat – aki végigcsinálja, az nagyon meg akar gyógyulni, és teljesen kitisztul a szervezete. Épp ez a cél: a méregtelenített szervezetbe rengeteg vitamint kell bevinni, mert ez segíti az egészséges sejtek regenerálódását. A ráksejt ugyanis rendkívül buta és életképtelen, ha nem kap elegendő táplálékot, elpusztul. Ez az oka, hogy a Gerson-módszert alkalmazó betegek sokkal nagyobb százalékban gyógyulnak meg, mint azok, akik csak a kemoterápiára hagyatkoznak, és ebből logikusan következik a kérdés, hogy miért nem foglalkozik az orvostudomány ezzel a hatékony, egyszerűbb, olcsóbb gyógymóddal. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a kérdés, azonnal ott is hagytam a szakmát, és elhatároztam, hogy elmélyülök a témában. Egy orvos kollégámmal megpróbáltunk nagy adag vitaminnal és méregtelenítéssel kezelni néhány AIDS-es beteget, akiket a kórházból már hazaküldtek meghalni. Amikor elkezdtük a kezelést, alig vánszorogtak, de néhány hét után annyit javult az állapotuk, hogy fociztak az udvaron. Sajnos, naivak voltunk, és egy sajtótájékoztatón bejelentettük, hogy szerintünk az AIDS kezelése sem reménytelen, talán érdemes lenne ebben az irányban elindulni. Azonnal átment rajtunk az úthenger, minden oldalról támadtak, felkészületlenséggel, sarlatánsággal vádoltak, és akkor elhatároztam, hogy fegyver nélkül többé nem megyek be az oroszlánbarlangba.

Mi lehet ez a fegyver a gyógyszeripar arzenáljával szemben?

Csakis kikezdhetetlen igazságok és bizonyítható érvek. Kezdetben még nem tudtam, hogyan működnek az erők a háttérben, és sokáig sötétben tapogatóztam, de aztán fokozatosan kerültek a kezembe azok a könyvek, amelyek felnyitották a szemem. Megláttam a mindennél nyilvánvalóbb igazságot, hogy bizonyos cégcsoportoknak az áll az érdekében, hogy az embereket az állandó gyógyszerfogyasztók állapotában tartsák. Ez a haszonelvűség az oka annak, hogy az orvostudomány nem a hiánybetegségek vonalán fejlődött tovább, és javarészt tüneteket kezel ahelyett, hogy azt keresné, minek a hiánya okozza ezeket.

Elég tehát minden nap bekapnunk egy marék vitamint, és nemcsak egészségesek, de hosszú életűek is leszünk?

Igen, a hosszú élet titka az immunrendszer megerősítése. Az emberi szervezet egy hihetetlenül bonyolult, tökéletes szervezet, képes felépíteni, fenntartani és kijavítani magát – olyan, mint egy autó, amelybe be van építve a szerviz. Csak elegendő üzemanyagot, vagyis vitamint és nyomelemeket kell szolgáltatnunk neki.

Na, de miből mennyit?

Komoly irodalma van ennek, én csak annyit tettem, hogy összegyűjtöttem az eddigi ismereteket. A legfontosabb vitaminokból létezik egy alapmennyiség, amelyre mindenkinek szüksége van, és ki-ki nyugodtan rábízhatja a szervezetére, mennyit hasznosít belőle.

Vagyis nem hisz abban, hogy a túlzott adagoktól vitaminmérgezést lehet kapni?

Ezért kell szakembernek összeállítania a napi adagot. Mérgezést ugyan csak akkora mennyiség okozhatna, amennyit ember semmiképp nem vesz magához, de ha a szervezetnek valamelyik vitaminból hiánya van, akkor a többit sem tudja hasznosítani. Olyan ez, mint ha egy futószalagnál nem megfelelő a munkások aránya, és valahol nem tudják fogadni az előző munkafolyamat eredményét. Ilyenkor torlódás keletkezik, ami enyhébb problémákat okozhat, de elég az arányokra ügyelve pótolni a hiányzó munkásokat, azaz vitaminokat. Az E- és C-vitamin kivétel, ezek mennyisége szabadon növelhető anélkül, hogy felbillenne az egyensúly.

Vitamint mégsem írnak fel receptre, és csak nagyon ritkán szokták az orvosok azt mondani a hozzájuk forduló pácienseknek, hogy a nehézségeiket ennek meg annak a vitaminnak a hiánya okozta. Az Ön könyvét hogyan fogadta a magyar orvostársadalom?

Az orvosok közül sokan egyetértenek velem, már csak azért is, mert azok a betegeik, akik szedik az általam összeállított multivitamin-komplexumot, sokkal jobban érzik magukat. A gyógyszeripar viszont hallgat, mert tudják, hogy amit állítok, az kikezdhetetlen.

Azért azt se hallgassuk el, hogy az elméleten a maga bizniszét is megcsinálta – a könyvei már a sokadik kiadásban jelennek meg, és a vitaminkészítményei is jól fogynak.

Én ezt nem is tagadom, sőt sikernek tartom, hogy egyre több ember érdeklődik aziránt, mit tehetne a saját egészségéért és kezd tudatosabban élni. Ez volt a célom, ráébreszteni a tömegeket, hogy őseink azért voltak sokkal egészségesebbek, mert az ételnek, amit magukhoz vettek, több volt a tápanyag-tartalma. Ma, amikor már sem a zöldség, sem a gyümölcs nem a régi, kapszulákban kell magunkhoz vennünk ezeket az anyagokat. Lehet, hogy első hallásra furcsának tűnik, de nincs más megoldás – ezeket az anyagokat egyszerűen úgy kell beiktatnunk a napi étrendünkbe, mint egy következő fogást.