Amikor lassan minden elmúlik…

A halálos, gyógyíthatatlan betegek ellátására szakosodott intézmények létrehozása Szlovákiában sehol sem ment könnyen, de ez esetben különösen sok akadállyal kellett megküzdeniük az alapítóknak. Először Nyitraivánkán próbálkoztak, de ott az iskola közelsége miatt tiltakoztak a lakók, ezért új helyszínt kellett keresni. Nyitrán a nyírfaligetben találtak egy telket, amelyet a helyi püspöki hivatal kilencvenkilenc évre térítésmentesen a rendelkezésükre bocsátott, ám hiába kapták meg 2002-ben az építkezési engedélyt, a környezetvédők tiltakozására a városi hivatal ezt is visszavonta. Először az volt a kifogás, hogy az építkezés miatt ötvenkét nyírfát kell kivágni, aztán, amikor átdolgozták a terveket, itt is azzal érveltek, hogy a haldokló betegek látványa rossz hatással lehet a közeli iskolában tanuló gyerekekre. 2003 karácsonyán a hospice ellenzői és támogatói is aláírásgyűjtésbe kezdtek, de végül mégis győzött a jó szándék, és 2004-ben elkezdődött az építkezés. A 49 millió koronás beruházást az Egyházi Karitász lakossági adományokból, téglajegyekből, az egészségügyi minisztérium a helyi önkormányzat és különböző alapítványok támogatásából finanszírozta. Az első betegek már a megnyitó után beköltözhettek és miután az intézmény megkapta az ópiumok használatára vonatkozó hatósági engedélyt, már olyan embereket is tudnak fogadni, akik rendszeres morfiumos kezelésre szorulnak. Összesen tizenöt férőhelyük van, ebből jelenleg tíz foglalt – nem mintha nem lenne elég érdeklődő, de mint megtudtuk, nem minden jelentkező felel meg a felvételi kritériumoknak.

„A hospice nem kórház, ahol gyógyítanak és akut problémákat látnak el, de nem is szociális intézmény, ahol a hozzátartozók elhelyezhetik az állandó ápolásra szoruló családtagot. Ennek az intézményrendszernek az alapfilozófiája az, hogy a földi létük utolsó szakaszát élő betegeket segítse, emberhez ,méltó ellátást biztosítson, enyhítse testi fájdalmaikat és megnyugtassa háborgó lelküket” – tudjuk meg a nyitrai hospice vezető orvosától, Margita Lobotkovától, aki évtizedekig a nyitrai kórház onkológiai osztályán dolgozott. Bőven van tehát tapasztalata a rákos betegekkel és azzal is, hogy a lelki támasz, a nyugodt, barátságos környezet sokszor többet jelent számukra, mint az időnként már tehetetlen orvostudomány. „Sokukért mi sem tehetünk többet, mint, hogy enyhítjük a fájdalmaikat, de a puszta tény, hogy mindig ott vagyunk mellettük, amikor szükségük van ránk, nagyon sokat segít nem csak a kínok legyőzésében, de annak elfogadásában is, hogy a napjaik meg vannak számlálva” – mondja a doktornő, aki egyelőre harmadmagával látja el a betegeket. Az orvosokon és a pszichológuson kívül nyolc nővér dolgozik állandóan a hospicban – szinte minden betegre jut egy, hiszen ezek a súlyos esetek állandó felügyeletet igényelnek. A közeljövőben a nyugalom és megbékélés nyitrai házába egy pap is beköltözik, aki az épülethez tartozó kápolnában rendszeresen végez majd istentiszteleteket, de a betegekkel is elbeszélget, gyóntat, feladja az utolsó kenetet.

A hospice-ban való elhelyezést a kezelőorvos ajánlására a hozzátartozók is kérhetik, a felvételről az ottani orvosok döntenek. Bár az ápolást térítik az egészségbiztosítók, ez az összeg korántsem fedezi a valódi költségeket, ezért – az egyes családok lehetőségeihez mérten – adományokat is elfogadnak. „A hozzátartozókra bízzuk, hozzájárulnak-e az ellátáshoz, egészen biztos, hogy az anyagi szükség nálunk nem lesz kizáró ok. Viszont nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy a felvétel előtt elbeszélgessünk a családtagokkal, mert nekik is tudniuk kell, mit várhatnak tőlünk, és mit kellene vállalniuk. A hospice nem azoknak való, akik meg akarnak szabadulni a sok gondot, terhet jelentő betegtől, hanem azoknak, akik ugyan megfelelően nem tudják már otthon ellátni, de továbbra is kapcsolatot akarnak tartani vele és végigkísérik élete utolsó stációin” – mondja Lobotková doktornő, aki szerint a művelt, betegségük minden részletét ismerő páciensekkel a legnehezebb a dolguk. Az egyszerű emberek könnyebben belenyugszanak a megváltoztathatatlanba, a vallásosak a hitükbe kapaszkodnak, de akinek semmi nem marad, csak a rengeteg kérdés, az nagyon nehezen távozik. „A pályám során nagyon sok haldoklót láttam, de máig sem tudom, mi a helyes: az, ha tudják, mi a bajuk és, hogy menthetetlenek, vagy az, ha eltitkoljuk az igazságot. Betege válogatja, ki mit tud elviselni, de a tapintat, az, hogy hagyjunk némi reménysugarat, nagyon fontos, Hazudni nem szabad, de a teljes igazságot sem kell mindig elmondani, mert lehet, hogy ezzel a beteget maradék erejétől is megfosztjuk.”

A messziről érkezett hozzátartozók számára szálláslehetőséget is biztosítanak a hospicban. Ha családtagjuk egyágyas szobában van, akkor nála is alhatnak, ha többágyas szobán helyezték el, akkor vendégszoba áll a rendelkezésükre, egy éjszakára száz koronáért.

A betegszobákon és az említett kápolnán kívül az épületben kandallós társalkodó, kis cukrászda, könyvtár és a járóképes betegek számára konyha is van, ami pedig különösen fontos, minden szoba a teraszra nyílik. A betegség ugyanis nem kell, hogy automatikusan, bezártságot, elszigeteltséget jelentsen. „Az hogy mások emberszámba vegyenek, legyen valami kapcsolatunk a külvilággal és megőrizhessük a méltóságunkat, életünk utolsó pillanatáig fontos” – hangsúlyozza Margita Lobotková. „Itt minden ember egy külön történet a maga végigküzdött évtizedeivel, örömeivel és fájdalmaival – ha így nézünk rájuk, másként látjuk őket, és ezt ők is érzik. Amikor lassan minden elmúlik, ez a legtöbb, amit egy embernek adhatunk.”