A tánc éltet, kisimítja a lelket

Ez bizonyos értelemben logikus is, hiszen egy idősödő ember ízületei már nem nagyon bírják a divatos sportok okozta terhelést, ám a táncparketten, kellemes környezetben mozgásban még felveheti a versenyt a fiatalokkal. Ebben az esetben teljesen mindegy, klasszikus vagy modern táncról van-e szó, a lényeg, hogy táncoljon az ember.

Igaz, sokan ezért mennek bálba, hogy ismerkedjenek, kapcsolatokat teremtsenek, pedig a tánc feszültségoldó, léleksimító hatása még ennél is fontosabb. Azon túl, hogy szórakoztató, kellemes közérzetet biztosít, pihenteti a szellemet, nyugtatja a lelket – nem véletlen, hogy tízből hét ember igennel válaszol a kérdésre: szeret Ön táncolni?

A pszichoanalitikus lélekgyó-gyászat hívei szerint a tánc kitűnően oldja a feszültséget. Ezen azonban csak kevéssé csodálkozhatunk, hiszen köztudott, hogy az intenzív testmozgás stresszoldó hatású, legyen az futás, vagy éppen tánc. A tánc nagyszerű alkalom a különféle érzelmek kinyilvánítására, s egyebek közt ebben is rejlik kiváló stresszoldó hatása. Mozgósítja a lappangó energiákat, miközben „kisimítja a lelket”, anélkül hogy a táncolónak a mozgás közben koncentrálnia kellene arra, hogy ellazuljon. Mindenki megtalálhatja a táncban azt, amire szüksége van. A zene hangjai mélyen felhalmozódnak a táncosban; a hanghullámok rezgései – hallószervünk közvetítésével – átjárják a bőrt, az izmokat, az egyes testrészeket mozgásra késztetik, és ezáltal semmihez nem hasonlító érzetet keltenek. A hanghullámok által így bejárt pályájára bizonyítékul szolgál, hogy a süketek soha nem tévednek abban, mikor áll le a dobszóló.

A zene lüktetése olyan érzést kelt a táncosban, mintha a pulzusa az egész testében lüktetne, s egyúttal emlékezteti arra a szívverésre, melyet az anyaméhben hallott, még a magzati fejlődés szakaszában. Azonosul önmagával, a világgal, az egész léttel – feloldódik benne, hogy a végén megújulva, különleges energiákkal feltöltekezve bukjon fel a hangóceánból.

Tánc, mindhalálig

A gyermekdalok, a ringatás, a hinta, a mondókák mind-mind megalapozzák a ritmusos mozgás, a tánc szeretetét. A gyerekek egyéves koruktól spontán módon dobolgatják kezükkel a ritmust, a kicsivel nagyobbak pedig már igazából – bár még a maguk suta módján – táncra perdülnek, ugrálnak, ringanak, érzik, átélik a ritmust, a dallamot; egész lényükkel, testükkel és lelkükkel reagálnak a zenére.

Számos kultúrában a tánc mind a mai napig központi helyet tölt be – gondoljunk csak a riói karneválra. Lehetővé teszi, hogy a táncoló ösztönös, mélyen megbújó erőknek engedjen, hogy olyan érzelmeket fejezzen ki a jelenben, amelyeket már rég tudattalanjába űzött. Nem véletlen, hogy az agresszív vagy erotikus táncok a rossz erők, az ördög elűzésére is szolgálnak.

A tánc ugyanakkor évszázadok óta a fiatalok lázadását is jelképezi, szembeállítva a mozdulatlansággal a változást, a halállal az életet. Ellentmondásos módon a világra rácsodálkozó ifjú rendet is akar, és ezt is megtalálja a táncban. A tánclejtések ugyanis meghatározott rendben mennek végbe, akár valcert táncol valaki, akár rock and rollt. A táncnak a fiataloknál is komoly gyakorlati előnye van. Felszabadítóan hat rájuk, segít levezetni a feszültséget, hasznos módon vezeti le azt a mérhetetlenül sok energiát, amely kizárólag a tinédzserek sajátja. A tánc testre, lélekre, szellemre egyaránt jótékony hatású – egyes kutatások szerint például azok a fiatalok, akik afrikai vagy brazil táncot tanulnak, javítanak tanulmányi eredményeiken.

Az egyetemes nyelv

Annak ellenére, hogy a mai modern táncokban a párok legtöbbször egymástól elkülönülve mozognak, a metakommunikáció, a tánc különleges nyelve igazi, komoly párbeszédet tesz lehetővé közöttük. A mozdulat „szavai” segítségével a párok sajátos kapcsolatot alakítanak ki egymással, és egy-egy tánc erejéig sokszor valamilyen mindent egyesítő, mély barátság szövődik közöttük. A tánc az egyik legősibb nyelv, amelyet azonban a mai napig mindannyian értünk és „beszélünk”. Nem véletlen az sem, hogy a táncparkettre lépve senkit sem zavar a tömeg, sőt. A mély, talán a kollektív tudattalanba vésett ritmus és dallam hatására a táncolók egyetlen nagy közösség tagjainak érzik magukat – és azzá is válnak, miközben az egyes embereket az együvé tartozás semmivel sem helyettesíthető, ősi öröme tölti el.

A pszichoanalitikusok szerint ilyenkor a csoport és az egyén viszonya az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlítható. Mint az anyai test, a táncoló csoport körülveszi, beborítja, védelmezi a táncost. Ezért van az, hogy ha valaki táncol, öntudatlanul is énje régen elfelejtett mélységeibe hatol, felidézi az anyjával való kapcsolatot, és annak szocializációs funkcióját. Igyekszik azonosulni a másikkal, de úgy, hogy bizonyságát adja a tőle való különbözőségnek is, minthogy a másokkal való együttmozgáskor a táncos hangsúlyozza egyéniségét is. A gesztusok soha nem azonosak, mindenki egyéni módon, a maga stílusa szerint táncol. A tánc hozzásegíti az egyént a kiegyensúlyozottság, a tökéletes harmónia érzésének eléréséhez: a táncban mindenki kifejezheti önmagát – egy egyetemes jelrendszer útján.

A tánc sokáig az összetartozás egyik fő kifejezőeszköze volt. Már a legősibb, primitív társadalmakban is táncoltak, ami az egyéni és a kollektív érzelmek kifejezésére is lehetőséget adott, s szimbolizálta az adott közösséghez való tartozást, a többiek mellett való elköteleződést is. Franciaországban például a XI. századig a templomokban is táncoltak, s a hívő csoportoknak ez az igénye a társadalomba vetett hitét is bizonyította. Hasonlóképpen, a „pop”-gyülekezetek a hetvenes években, vagy akár újabban a nagy „technoőrület” a lazuló társadalmi kapcsolatok erősítését szolgálták – szolgálják. Elemzők szerint az utóbbi időben az európai társadalmakba beszivárgott észak-amerikai dzsessz, az afrikai, keleti vagy dél-amerikai zenei örökség iránti fokozódó érdeklődés a társadalom „öngyógyítási” törekvéseire utal. Ezek az érzékekre igen intenzíven ható ritmusok és dallamok különösen alkalmasak arra, hogy erősítsék egy-egy közösség tagjainak együvé tartozását az ünnepi rítusok egyik legrégebb ismert formáján, a táncoláson keresztül. Hasonlatosan a primitív hagyományok napjaink művészetére gyakorolt hatásához, az említett, egyre inkább az európaival „kereszteződő” zenék egyik nagy eredménye, hogy segítik az erőszakon való felülemelkedést, és megnyitják az utat a tolerancia felé, s előmozdítják a kisebbségek integrálódását a társadalomba. A zene, a tánc tehát „levezető” szerepet is betölt, sokszor igazi szociális terápiát jelent. (Galenus- k)