A szív és a keringés

A szív soha nem pihen, minden másodpercben legalább egyet dobban, hozzávetőleg a fogamzástól számított negyedik héttől kezdve a halál előtti néhány percig.

A szívverés az összehúzódás és ellazulás egyszerű ritmusa. A teljes szívverést nevezzük szívciklusnak. A szívciklus összehúzódási szakasza, amikor vér áramlik a szívből a verőerekbe, a szisztolé, az ellazulási szakasz pedig, amikor a szív pillanatnyi nyugalmi állapotban van, és egy másik véradagot szív be, a diasztolé.

A szív egy perc alatt átlagosan hetvenszer húzódik össze, vagyis dobban egyet. Az izom-összehúzódások következtében az üregekben létrejövő nyomáskülönbség teszi lehetővé a vár átáramlását a szív egyik üregéből a másikba. Az elernyedés alatt a pitvarok és a kamrák kitágulnak, és a vér beléjük áramlik. A szisztoléknál, amikor az üregek összehúzódnak, a vért kipréselik magukból. Az elernyedéseknek és az összehúzódásoknak ezt a ritmikus váltakozását nevezzük szívciklusnak.

A szív vérellátása

A test valamennyi szövetének, de elsősorban a működő izomszövetnek vérellátásra van szüksége. A szív erőteljesen működő izom, de különös módon nem tudja hasznosítani az üregeiben áramló vért. Ennek oka az, hogy az áramlás sebessége és a szív belső nyomása túlságosan nagy, szétfeszítenék a szív hajszálérhálózatát. Ráadásul a jobb szívfélben, ahol a testből összegyűlt, oxigénszegény vér áramlik, a szívizom oxigénellátása értelemszerűen nagyon rossz lenne.

A szív az üregeibe jutott vérmennyiség körülbelül öt százalékát visszatartja, de ezenkívül saját vérellátásához „külső segítségre” is szükség van a két szívkoszorú-verőéren (arteria coronaria) keresztül, melyek a főverőérből (aortából) erednek a bal és jobb oldali aortabillentyűk felett. Ezek a koszorúverőerek tovább osztódva, mint egy háló, körülveszik az egész szívet.

A szív működésének vizsgálata

A test felszínén észlelhető bizonyos jelek lehetővé teszik, hogy képet kapjunk a szívizom működéséről hallgatózáskor. A hallgatózás módszerét – és magát a sztetoszkópot is – 1819-ben René Laennec francia belgyógyász és kórboncnok fejlesztette ki. A hallgatózáskor észlelhető jelek a szívcsúcs lökései és a szívzörejek.

Ha rátesszük kezünket a szív feletti részen a mellkasra, minden ütésnél egy tompa, változó intenzitású rengést észlelünk. Ez a szívcsúcslökés, ami a kamrák öszszehúzódását jelzi.

Az elektrokardiogram

A szívműködés vizsgálatára szolgáló egyik módszer alapjául a szívizom összehúzódásakor keletkező elektromos jelenségek szolgálnak. A test megfelelő területeire elhelyezett elektródák segítségével a szívműködés elektromos jeleit grafikus jelekké alakíthatjuk át.

A pulzus

A pulzus a szívverések által keltett „hullám” megjelenése a környéki verőereken. A pulzust többnyire az alkaron lévő orsócsonti artérián vizsgáljuk úgy, hogy a csukló síkjában, a hüvelykujj felett, a tenyéri oldalon nyomást gyakorlunk az érre.

A pulzus állapotából többé-kevésbé következtethetünk a szív állapotára. Mérjük gyakoriságát, azaz a percenkénti ütések számát, ritmusát, az ütések szabályos vagy szabálytalan voltát, ennek jellegét: a lüktetés erősségét (amplitudo), a véráramlás sebességét, azt az időegységet, amely alatt a verőér maximálisan előemelkedik.

A vérerek

Ha képzeletben egymás mögé fűznénk egy átlagos felnőtt vérereit, azok összesen 95 ezer km-nél is hosszabbak lennének.

Az érhálózatot az ér három típusa alkotja: a verőér (artéria), a gyűjtőér (véna vagy visszér) és a hajszálér (kapilláris). A vékonyabb artériák (arteriola) és vénák (venula) szerkezete lényegében azonos a nagyobb erekével.

Az artériákban oxigénben és tápanyagokban gazdag vér kering, amit ezek az erek a szervezet különböző részeibe szállítanak el. A vénák szállítják vissza a szívbe a széndioxiddal és salakanyagokkal megtelt vért. A salakanyagokat a szűrőfeladatot ellátó vese választja ki..

Az erős és rugalmas falú artériák a vért elszállítják a szívből, bennük a legmagasabb a vérnyomás. Rugalmasságuk biztosítja az állandó vérnyomást a két szívdobbanás közti szünetben. A kisebb artériák és arteriolák falának izomrétege üregük átmérőjének változtatásával képes szabályozni az adott terület vérellátását. Minél távolabb esnek a szívtől az artériák, annál jobban csökken az átmérőjük, egészen addig, míg méretük mikroszkópikussá nem válik. Ekkor már kapillárisoknak, vagyis hajszálereknek nevezzük őket.

A hajszálerek a test szerveiben és szöveteiben kiterjedt hálózatot képeznek, amelyek elágaznak, majd összefolynak a kis vénák (venulák) irányába, melyek öszszefolyva – mint a folyók vízgyűjtő területén a patakok – egyre vastagabb vénákká alakulnak.

A vénák (visszerek) általában vékonyabb falúak, de nagyobb átmérővel rendelkeznek, mint az artériák, így lassabban és alacsonyabb nyomással szállítják ugyanazt a vérmennyiséget.

A keringés

A vér két egymástól elhatárolt vérkörbe kering: a tüdő és a test érpályáiban (kis és nagyvérkör). A szívből két nagy verőér indul ki: a tüdőartéria és a főverőér (aorta). A szív az elhasznált vért a tüdőerekbe pumpálja, ahol a vér leadja a széndioxidot, és felveszi az oxigént, vagyis megtörténik a gázcsere. A széndioxidtól megtisztított és oxigénnel telítődött vér visszajut a szívbe. A tüdőartériából, hajszálerekből és tüdővénákból álló együttes alkotja a kisvérkört. Miután az oxigéndús vér ismét visszajut a szívbe, a nagyvérkörön keresztül újra eloszlik az egész testben. A vér a testből, a két üreges visszéren keresztül áramlik viszsza a jobb pitvarba. Az érelágazásoknak ez a hálózata alkotja a nagyvérkört.