„A jógának is köszönöm”

„Laci bácsi tanácsolta a jógát – mondja egykori kollégánk. – Csakhogy a jóga a szociban tabunak számított. Szerencsémre Selvarajan Yesudian mester írt egy híres könyvet Sport és jóga címmel, amelyet az antikváriumban megszereztem, és ennek alapján kezdtem el jógázni. Később összegyűjtöttem azokat a gyakorlatokat, amelyek könnyítették a légzésemet. Kezelőorvosom közben három hónapra a Magas-Tátrába küldött, s ott a szanatóriumban mindig megmérik a beteg vitálkapacitását. A nővérke meggyanúsított, hogy a múltkor csaltam, mert ennyit nem javulhatott a légzésem. Mire az orvos: a szerkesztő elvtárs nem hazudott, ő már három éve jógázik. Két éven belül megszűntek a rohamaim.”

„Európában valahogy úgy vagyunk vele, hogy akkor kezdünk jógázni, ha valami bajunk van. Pedig más a helyzet: a jógi retteg a betegségtől, hiszen, ha beteg, nem jógázhat, gyógyítania kell magát. A Patandzsáli-féle Jóga-szutra szerint a jóga az elme tevékenységének elnyomása, egy másik fordítás szerint a tudatváltozások lehalkítása, ám egyik sem egészen pontos fordítás. Első két fokozata a jáma és a nijáma, tehát a külvilágra vonatkozó „fékezés”, illetve az „önfékezés”, harmadik az ászanák, azaz testtartások, a negyedik a lélegzet szabályozása (pránajáma), ötödik az érzékszervek visszavonása (pratjahára), a hatodik a maximális figyelemösszpontosítás (dháraná), hetedik tulajdonképpen a meditáció ébresztése (dhjána), a nyolcadik és az utolsó fokozat a teljes elmélyedés (szamádhi). A testi gyakorlat csak a kezdet, a jóginak sok egyebet is végig kell járnia.”

Ő az egyik szlovákiai jógatársaság elnöke, két csoportot is vezet. Mennyire változott meg az élete 68 éves korára? „Amióta volt egy balesetem, paradox módon mindig azt mondom, szerencsém, hogy asztmásnak születtem. Mert ha ez nincs, talán nem is jutok el a jógához… A baleset következtében három napig feküdtem kómában az agysebészeten. Amikor „gyógyultan” elengedtek, az egyik kezemet erőtlenül magam előtt tartottam, járás közben a bal lábamat a jobb elé tettem, mindig megbotlottam a saját lábamban. Egy év múlva ellenőrzésre hívtak be a kórházba, és a professzor fiatal tanársegédeire bízta, hogy szemrevételezéssel állapítsák meg a diagnózist. Nos, hasztalan volt az igyekezetük, hiába „tornáztattak”, sétáltattak fel és alá – tanácstalanul néztek professzorukra. Ő persze tudta, hogy közben én intenzív jógával, turisztikával, úszással rendbe hoztam magam. Amikor megtörtént a balesetem, „elvesztem” az intenzív osztályról, amiből óriási botrány lett. Nyilván föleszméltem a mély öntudatlanságból, lekapcsoltam magam a készülékekről, s eltűntem. Lementem az alagsorba, ott találtak rám egy sarokban, ahogy jógázok. A szobaorvosom a fejéhez kapott: Jézus Mária, ez egy jógi! Hagyják, ez úgyis a saját feje után megy. ĺgy is van: valahol a tudat alatt derengett bennem, ha most nem hozom magam vissza, akkor nagy baj lesz. Amikor hazanegedtek a kórházból, volt olyan nap, hogy csámpás lábammal kétszer is felmásztam a Dévényi-kúpra.”

Erre az óriási önfegyelemre, erős akaratra a jóga tanítja meg az embert? „Az is meg a motiváció. A jóga nem valamiféle torna, hanem egyfajta életvitel, gondolkodásmód. Ha problémám akad, felteszem a kérdést: megoldható? Ha igen, hozzálátok megoldani. Ha pedig nem, megtanulok vele együtt élni.”

Mondja ezt az, aki korábban nagyon hirtelen haragú volt. „Igaz, haragudni tartósan senkire sem tudtam, de néha nagyon kiüvöltöttem magam… Szabad időmben járom a természetet, négy éve megmásztam a Kriványt, idén nyáron a cseh Óriáshegység legtetejére, a Sněžkára is felbaktattam.”

Arról, itt lenne-e még a jóga nélkül, eddig nem meditált. „Lehet, hogy itt lennék, de kripli lennék, és semmi esetre sem vezetnék minden vasárnap túrát a Kis-Kárpátokban…”