Csupa vicces ember

A nyugalom és a jókedv erősíti az immunrendszert, és most épp erre van szükségünk. Ezért megosztok néhány viccet, amelyek némely múltbéli köztársasági elnökünkről szólnak. Íme, az első.

Novotný bemegy dolgozni. Az irodában egy ember a zárat javítja. Miután az elnök befejezi a munkát, indul haza, de az ember még mindig a zárat javítja. Novotný feldühödik. Hogyan lehet ezt ilyen soká csinálni? Én két perc alatt megjavítanám. Mire az ember: maga biztosan, elnök elvtárs, hiszen maga a lakatos.

Ennek a viccnek a lényegét tömörebben is megfogalmazták a következő viccben. Miért van megint feltúrva a Vencel tér? Novotný keresi az inaslevelét. S itt egy harmadik. Hatvannyolcban beköszönt a tél. Svoboda a bundát próbálgatja, amit Moszkvában kapott, egyenesen Brezsnyevtől. Valahogy rövid, amikor ott helyben felpróbáltam, hosszabb volt, mondja a nejének. Mire az asszony: azért ne felejtsd el, hogy akkor térdeltél...

Csak nekem van olyan érzésem, hogy ha a neveket és a helyszíneket más nevekre és más helyszínekre cseréljük, s persze inaslevél helyett egyetemi diplomát írunk, akkor ezek teljesen aktuális viccek? S hogy elmegy a kedvünk a nevetéstől, ha ezt tudatosítjuk? Még jó, hogy a következőnek nincs semmi, de semmi aktualitása, ez a színtiszta múlt.

Ugye? Gottwald megkérdezi Zápotockýtól, hogy mekkorák az élelmiszer-tartalékok. Lisztünk van két évre, rizs fél évre, cukor három hónapra, válaszolja Zápotocký. Hát akkor nem értem, mit zúgolódik a nép, értetlenkedik Gottwald. Tudod, Klement, én a mi kettőnk tartalékairól beszélek...

Persze a mostani keserves idők sem telnek vicces momentumok nélkül. A legfrissebb épp most terjed a világhálón. Én az egyik hazai televízió oldalán vettem észre. A kormányfő az uniós brüsszeli csúcson belesült egy élő interjúba. De amit sikerült elmondania, az nagyon rá vall. „Ha mi tíz év alatt lassan zöldebbek leszünk a fáknál, de a partnereink azt fogják csinálni a természettel, amit...”. Itt valószínűleg a szokásos vádaskodás következett volna. Legalábbis ezek a szavak erre utalnak, és erre utal Matovič fokozatosan szigorodó arckifejezése. Ami nem meglepő, hiszen ő mindig és mindenben mást hibáztat. Érdekelne, hogy meddig. És érdekelne, hogy milyen partnerekre gondolt. De félbeszakadt a mondóka. Megnéztem, elég volt. Nem tudok rajta nevetni. Akinek most igazán oka lenne a nevetésre, az Martin Klus, az SaS külügyi államtitkára. Ő az, akit a kormányfő kihagyott a delegációból, hogy Sulíkkal truccolhasson. Vagyis egyszerű emberi bosszúból. Bár azt gondolom, ha nevet is Klus, csak kínjában teszi, mert a „főnök” szégyenét a beosztottnak is viselnie kell. És megpróbálni jóvátenni, ami jóvátehető. Mondom, hogy keserves időket élünk.