Zsenge korom óta nagy gyűjtögető vagyok. Példának okáért van szalvéta-, képeslap- és bélyeggyűjteményem – ez utóbbival már harminc évvel ezelőtt sem lehetett fiúzni, de nem is azért gyarapítgattam.

Még leírni is sok, de harminc éve vagyok szemüveges. Azóta minden reggel magamra öltöm az éppen aktuális példányt – ha jól számolom, eddig hat darabot „fogyasztottam el” –, este pedig leveszem. Egyszer fordult csak elő, még valamikor az elején, hogy egy borús, esős napon majdnem otthon felejtettem, de anyukám utánam hozta.

Ha végigsétáltunk már a Károly-hídon, vízibicikliztünk a Moldván, bejártuk a Hardzsint és széles környékét, nosztalgiáztunk a Vencel téren, megcsodáltuk az Orlojt, jártunk a Kafka Múzeumban és a zsidónegyedben, legurítottunk egy (vagy több) korsó sört, de még mindig van egy csomó időnk és a lábunk is bírja, sétáljunk el a város legszebb szecessziós épületeihez! A 19. és 20. század fordulóján ugyanis „a városok királynőjeként” emlegetett Prágában is hatalmas építési láz indult meg, így számos új épületet emeltek az akkor divatos szecessziós stílusban.

Mindannyian féltünk és félünk valamitől vagy valakitől. Gyerekként, úgy emlékszem, sokkal több mindentől. Tartottunk a kutyáktól, falra másztunk a pókoktól, rettegtünk a sötétben, összeszorult a gyomrunk, ha elkezdődött a nemszeretem óra. Idővel aztán megtanultuk leküzdeni a félelmeinket, és bátor felnőttként hatástalanítjuk akár a roppant vérszomjas, milliméternyi „nagyságú” pókokat is, esténként holtfáradtan zuhanunk az ágyba, hogy nem marad időnk elmélkedni azon, milyen sötétség vesz körül, kutyatulajdonosként tudjuk, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap, és végül: nem járunk iskolába, vagy ha igen, igyekszünk olyan órát tartani, ahol mi is jól érezzük magunkat.

Kisiskolás koromban volt az olvasókönyvünkben egy történet, gondolom, Móra Ferenc tollából, amely arról szólt, hogy egy szegény falusi család iskolaköteles gyerekei csak egyenként tudtak télen iskolába járni, mert csak egyetlen csizmájuk volt, így mindig valaki más húzta fel. Gyerekkoromban – valószínűleg – a történetnek az a része ragadott meg, hogy mennyivel kevesebbet kellett iskolába járniuk a könyvbeli sanyarú sorsú testvéreknek. Irigyeltem őket, de nagyon. Velem csak egyszer fordult elő, hogy az időjárás miatt otthon maradtam. Majdnem. Azt hiszem, 1987 telén történt, amikor akkora hó hullott, hogy csak apukám nyomában lépkedve a hóban tudtam elmenni a suliba, amit igencsak sajnáltam. Ő bezzeg otthon maradt, mivel sehogy sem tudott eljutni a szomszéd faluba, a munkahelyére.

Roman Holec szlovák történész neve ismerősen csenghet a (szlovákiai) magyar olvasók számára, hiszen több könyve magyar fordításban is elérhető. Bizonyára sokan vannak olyanok is, akik egykor diákjai voltak, hiszen a pozsonyi Comenius Egyetem Szlovák Történelem Tanszékének professzora.

Újévi fogadalmakat nem szoktam tenni. Nem mintha nem volna mit javítani magamon és a körülményeimen: szeretnék nádszálkarcsú meg sportos lenni, és van még néhány tétel a bakancslistámon, de ismerem már magam annyira, hogy olyan célokat tűzzek ki, amelyeket a legtöbb esetben el is tudok érni.

Aki arra számít, hogy rohanó világunk egyre hűvösebb emberi kapcsolatairól olvas majd itt fejtegetést, jobb, ha tovább lapoz. Az oknak, amely írásra késztetett, köze van ugyan az emberi tényezőhöz, de mivel még a nyáron tapasztaltam meg, leginkább a kutya meleghez.