B. Mánya Ágnes naplója: Az emlékezés koszorúi

A „kék” meg „lila” tej erős, műanyag zacskóját ujjnyi széles csíkokra vágta, ezt használta kötözőanyagnak, például a szőlőben. A lisztes, cukros papírzacskó sem a szemetesben végezte, hanem abban hozta a házi szalajkás sütit az unokáknak. Az ing kopott gallérját lefejtette, megfordította, így olyan lett, mint az új. Zoknit, pamutharisnyát stoppolt. Az elnyűtt ruhákat előbb megfoldozta, aztán meg végigment azokon a fázisokon, amelyekről Bödőcs Tibor humorista is beszélt: előbb portörlő, majd fölmosórongy lett, aztán az udvaron folytatta a „karrierjét” különböző alakváltozatokban. Az újságpapírba csomagolt, vagy gyújtósnak használta. A lyukas nejlonharisnyákat és/vagy a csíkokra vágott ruhaneműt összefonta, és kerek, színes, „hendméjd” szőnyeggé alakította-varrta.

Minden évben elutazott Párkányba, a Simon–Júda vásárra, és a rokonlátogatás mellett alaposan be is vásárolt. Otthon a hatalmas műanyag zacskóból papírból készült, majd elemeiként színes viaszba mártott és drótra fűzve férfiökölnyi virágfejekké összerakott álkrizantémok és más virágok kerültek elő.

A temetőből előzetesen hazahozott poliészter koszorúk október végére új külsőt kaptak, de előbb leszedte róluk az elrongyolódott, ezer rozsdássá lett gombostűvel rögzített hajdan fehér krepp-papír csíkot és az előző díszítést. Az egyiptomi múmiák is megirigyelhették volna azt a gondos odafigyelést, ahogy a friss, hosszú, fehér papírcsíkokkal a koszorút betekerte. Ezután következett a varázslat, a valódi művészi munka. A viaszos virágokat szétszedte, az azokat alkotó korongokat félbehajtotta, és szép sorjában gombostűvel letűzte, valahogy úgy, mint amikor kerek tortaformában, almaszeleteket félig egymásra rakva süt valami szépet és mennyeit az ember lánya. A hófehér, halványlila, rózsaszín – esetleg ezek kombinációja – koszorúköltemény igazán csinos lett. Volt, hogy az egészet megtoldotta valami nőnapi virágról visszamaradt szalagmaradékkal. A koszorúk aztán apukám hathatós segítségével jutottak el végső (nyug)helyükre, a magyar- és németszőgyéni katolikus temetőbe, díszítették Pistyi (nagyanyám 19 évesen elhunyt legidősebb testvére) vagy a szüle és idesapa (édesanya és édesapa) sírját.

Én, a nem is olyan kései utód, szemétszelektálásban és újrahasznosításban egész jó vagyok – sajnos, van mit és miből. A nagy- és dédszüleinkre hálával és nosztalgiával nemcsak az ilyenkor szokásos gyertyagyújtáskor gondolunk, hanem egykori tárgyaikat – tányér, szekrény, merőkanál, kislábas, sámli, szék – használva, ha úgy tetszik, újrahasznosítva, szinte mindennap.