Újévi fogadalmakat nem szoktam tenni. Nem mintha nem volna mit javítani magamon és a körülményeimen: szeretnék nádszálkarcsú meg sportos lenni, és van még néhány tétel a bakancslistámon, de ismerem már magam annyira, hogy olyan célokat tűzzek ki, amelyeket a legtöbb esetben el is tudok érni.
Egyvalamin azért jó lenne változtatni: megállni, hogy ne én egyem meg a família összes maradékát, de – „Menteni a menthetőt!” – sok más családanyához hasonlóan nekem is ez a mottóm. Kész szerencse, hogy én mindent „szeretek”, és mindig azt van kedvem enni, ami éppen „lejárófélben” van. Merthogy a lehető legkevesebb E betűről szóló tájékoztató mellett egy termék csomagolásán a másik nagyon fontos információ a szavatossági idő. És mivel ez utóbbi gyorsabban fogy, mint a készleteink, folyton van mit „eltüntetnem”. Míg a férjem a húsz évvel ezelőtti vőlegényöltönyét is föl tudja venni, én már a menyasszonyi ruhám említésétől is hízom vagy két kilót.
Elhatároztam hát, hogy aminek nem nőtt szakálla, vagy nem lép meg a fazékból, esetleg nem mászik ki a műanyag pohárból, azt megosztom hőn szeretett családtagjaimmal. Ennek jegyében az új esztendő második napján mindenki evett valami „gyanúsat”, hogy ha kell, hát vesszünk együtt, mindenki egyért, egy mindenkiért alapon. A lányom a szilveszter előtt egy nappal, nyers tojással készült tiramisu maradékát kebelezte be, a fiam a szintén levitézlett paradicsomos-sonkás tésztát tüntette el. Én egy kisebb adag zöld színűt tettem magamévá, ami színét a spenótnak, nem pedig a korának köszönhette, és egy néhány napja megbontott vákuumos csomagolásból került elő. A férjem járt a legjobban: neki az előző napi savanyú lencseleves jutott.
Hm, várakozással tekintettünk a következő órák elé. Be kell, hogy valljam, büszke vagyok a családomra. Mindenki emelt fővel és „bifidus eszenzis” nélkül is kiválóan dolgozó gyomorral vészelte át a kockázatos „duplázást”. A másnapi kacsasült – knédli – dinsztelt káposzta kombináció bejglivel megspékelve csak hab volt a tortán.
Más.
2018 a családok éve volt Magyarországon, lehetetlen volt erről tudomást nem venni. A kampány – Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki! – része volt egy egyperces karácsonyi kisfilm, amelyet január elsejéig 273 029-en néztek meg a legnagyobb videómegosztó portálon, de a köztévé is sűrűn sugározott. A „minifilmcunami” egy percben hanggal-képpel összefoglalja mindazt, ami miatt a megrendelők és a készítők szerint érdemes a papás-mamásra vállalkozni. Kiabálás, beszéd, zene, kacaj, pakolás, huzavona a gyerekkel és a leendő karácsonyfával… Egy kislány befesti a ruháját, egy fiúcska nekiront a havas fának, a hűtőben kaja helyett hóember, a karácsonyfa a legmeghittebb pillanatban ledől, két gyerek elalszik a legóval teli szőnyegen, az „okos” szülőjük meg betakarja őket, hogy édesdeden szunnyadjanak csak tovább, arccal a műanyag kockákon… Olyan ez nekem, mintha a házasságot úgy reklámoznák, hogy bemutatnák, ahogy a lágy hangú, ifjú feleség konyhatündér-szexistennőből az évek előrehaladtával kibírhatatlan, trampli házisárkánnyá lesz. Nálam épp ellenkező hatást ért el a film: ha tizenhat évvel ezelőtt látom, ma nem vagyok két „tündéri gyermek” boldog és édes jó anyukája.
A film nyári változata szerintem jóval derűsebb, lelkesítő(bb), mégsem tetszik annyira az internet népének, „csak” 5228-an látták. Meglehet, hogy a karácsonyos sem csak lájkokat kapott, elképzelhetőnek tartom, hogy vannak párok, akik antibébi-tabletta helyett használják.
Nos, szülőnek lenni valóban életre szóló kaland, sőt mindennapi kihívás, és tényleg igaz a gyerek „kora” és a felmerülő gondok minősége közti párhuzam. Kívánom, hogy egyre több párnak adjon kedvet ez a film a gyerekvállaláshoz. Én inkább megnézem az örök klasszikus Szeleburdi családot, ha extrém helyzeteket akarok látni.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.