Télálló egzotikus növények

Sok növény olyan klímában őshonos, ahol az alapvetően meleg éghajlat mellett néha előfordul erőteljes lehűlés, vagy akár havazás. Jó példa erre Észak-Amerika vagy a Himalája. Az előbbi esetében a hegységrendszerek észak-déli elhelyezkedése lehetővé teszi, hogy az észak felől jövő hideghullámok akadálytalanul egészen délig hatoljanak, gyakran Floridáig is. A Himalája déli lejtőin pedig 2-3000 méteres magasságban a téli időszakban rendszeresen fagy és havazik. Ennek következtében, hosszú alkalmazkodási folyamat eredményeként kialakultak olyan növényfajok, melyek gond nélkül elviselik akár a -20 C fokot, de nem kevés az olyan növények száma, amelyek az ennél hidegebbel is megbirkóznak. Itt szeretném kiemelni a csapadék szerepét, hiszen ennek alapján két csoportba lehet sorolni e növényeket: vannak télállók és vannak fagytűrők. Az első csoport esetében nem jelent problémát a téli csapadék, míg a másodiknál igen, sőt jelentősen ronthatja az amúgy bámulatra méltó fagytűrési tulajdonságokat. Ez fontos szempont a teleltetés megtervezésénél. A telepítésnél is azonos igényűeket célszerű egymás közelébe ültetni.

Kaktuszok a kertben

A kaktuszok az amerikai kontinens zömmel száraz klímájú területeiről származnak. Víztárolásra módosult száruk alakult ki, és a levélzetük is úgy alkalmazkodott, hogy minél kisebb legyen a vízleadó felülete, melynek végeredménye a jellegzetes tüskézet lett. A kaktuszok formavilága, mérete rendkívül változatos: vannak egészen kicsik, párnaszerűen tömött telepeket alkotók, „medvetalp” formájúak, elágazó törzsűek, nagyra növők stb. Egyes fajok télállók, vagyis nem okoz számukra gondot sem a hideg, sem a csapadék (pl. Cylindropuntia imbricata, Cylindropuntia kleiniae, Opuntia phaeacantha, Op. macrocentra, Op. humifusa, Op. macrorhiza, Op. polyacantha). Más fajtákat viszont védeni kell a téli csapadéktól, különben kirothadnak (pl. Echinocereus triglochidiatus, Escobaria leei, Echinocereus viridiflorus ). E célra tökéletesen megfelel egy olyan fóliasátor a növények fölé, amely nem zár hermetikusan, s a hideget beengedi, a csapadékot viszont nem. Fontos még a jó vízáteresztő képességű talaj, mert a kaktuszok legnagyobb téli ellensége a pangó víz. Mivel a kaktuszok növekedési ciklusa genetikailag beprogramozott, ezért a tenyészidőszakban mindent meg kell tenni, hogy növekedjenek. Eredeti élőhelyükön, nyáron nagy a forróság és a szárazság, ezért ekkor leáll a növekedésük, amely csak akkor indul be, amikor jön az enyhe, csapadékosabb, hosszú ősz (ill. a tél nagyobb része is ilyen).

Ha nálunk a tavasz és a nyár eleje csapadékszegénységgel társul, akkor a növények nyugalomban maradnak és ősszel indulnak meg. Csakhogy ezután derékba kapja őket a tél. Télállóság ide vagy oda: elpusztulnak! Ezért fontos, hogy a meleg beköszöntével kapjanak vizet bőségesen, mert így őszre maguktól túljutnak az évi növekedési cikluson, nyugalomba vonulnak és várják a telet.

A jukka is áttelelhet

Ugyanez a helyzet az azonos élőhelyről származó, szintén pozsgás jukkákkal is. Ha az előbbi feltételek teljesülnek, akkor gyors növekedéssel, virágzással és terméssel (némelyik ehető) hálálják meg gondoskodásunkat. Több fajnál a tél közeledtével az alkalmazkodás érdekes jelét vehetjük észre: megráncosodnak, ugyanis a szövetekben lévő víztartalom egy részét eltávolítják, így „túlbiztosítva” a fagykárosodás elleni védelmet.

A jukkák, a kaktuszokhoz hasonlóan, az amerikai kontinensről származnak, a liliomfélékhez tartozó növények, melyek az agávékkal szoros rokonságban vannak. Mivel sivatagi származásúak, ezért leveleik víztárolásra módosultak. Vannak nagyra növők és kicsik; vannak törzsesek és törzsnélküliek. Sokkal kevésbé ismertek azonban a télálló, törzset nevelő jukkák, melyek idősebb korukban impozáns méretet érhetnek el és pálmafához hasonló alakjukkal impozáns látványt nyújtanak. A jukkák azonban nem rokonaik a pálmáknak. Egyedül növekedési habitusukban van hasonlóság, hiszen a törzset nevelő fajok a pálmákhoz hasonlóan az elszáradt levélmaradványokból építik fel törzsüket.

A télálló fajoknál a tél beköszöntével nincs tennivalónk. Esetleg a hajtásokról kell a havat eltávolítani, ha sok halmozódik fel, mert a kőkeménnyé fagyott részeket letörheti a hó súlya. Azoknál a fajoknál, melyeket védeni kell a csapadéktól, egyszerű fóliasátorral megoldhatjuk a problémát. Nem kell hermetikusan zárnia, hiszen a hideg ellen nem kell védekeznünk. E növényeknél is fontos a jól vízelvezetésű talaj és a tavaszi, kora nyári öntözés. Ha ezt megkapják, akkor több faj is kibír minimum -20 C fokot fokot, de némelyik még a -30 vagy a -40 C fokkal is képes dacolni. Virágzás után nem hoznak termést, mert nálunk hiányzik az egyetlen, beporzást végző rovar: a jukkalégy. Ugyanakkor, a növény körül számos sarj tör elő és a törzset nevelő fajok az eredeti levélrozetta közepén is új hajtást hoznak, biztosítva annak továbbnövekedését. Idősebb korukban több ilyen is előtörhet, és olyankor elágazódik a növény. A törzsnélküli fajoknál viszont virágzás után a növény lassan elhal, és a sarjak veszik át szerepét.

A növény teleltetése hasonló, mint a kaktuszoknál. Fontos a talaj jó vízelvezetése, de erre a legtöbb faj kevésbé érzékeny a kaktuszokhoz viszonyítva. A deformáció megelőzése miatt a nagyobb felrakódott hómennyiséget érdemes eltávolítani, illetve a levélrozettát összekötni.

Agávék a házikertben

Az agávék szintén az amerikai kontinens száraz, sivatagos, félsivatagos területeiről származnak. E pozsgás növényeknél rendkívül fontos a talaj jó vízelvezetése. A levélrozetták közepe igen érzékeny a téli nedvességre. Mivel azonban a nálunk fagytűrő agávék kis termetűek, és igen lassan nőnek, mindkét probléma könnyen megoldható. Jól beváltak eddig az Agave utahensis és az Agave parryi. Kevés a tapasztalat az agávékkal kapcsolatban, ezért még több faj is szóba jöhet (pl. Agave havardiana) és tudomásom van egy A. americana nevű példányról, ami minden védelmet nélkülözve kibírta az igen kemény 2000/2001-es telet. Szerencsére jól sarjadzik, és remélhetően sokáig él még.