Mi fán terem?

CSANDA GÁBOR

Mondják, árnyékáért becsüljük a fát. S így igaz. Nyári rekkenőben nincs jobb hűsölő egy megtermett diófa aljánál. Virágáért is becsüljük: ilyenkor, tavasszal a virágzó gyümölcs- és díszfák illatában annak is része lehet, akinek se kertje, se fája. És persze a terméséért is becsüljük, mert az almafáról leszakasztott almának más az íze, mint az üzletinek – amely persze egyelőre még szintén almafáról származik; leghamarább talán erre vonatkozik az a mondás, hogy messze esett az alma a fájától.

Az almafát most különösen érdemes hosszasan elnézegetni, mert a korona minden porcikája jól látható és a zöldje is szépen szemmel tartható. Ha elvégeztük az áttelelő kártevőket lemosó (valójában megfullasztó) permetezést és a törzs kérgének szokásos ápolásán-tisztogatásán is túl vagyunk, lehet gyönyörködni. Előfordulhat, hogy egy-egy friss hajtáscsúcs már lisztharmatos. Ezt egyszerűen lecsípjük, nem kell permetezni. Még bő két hétig csipkedhetjük (a fertőzött zöldet nem dobjuk a fa alá, hanem papírzacskóba összegyűjtjük s eltávolítjuk). Aztán úgyis permetezni kell: lisztharmat ellen (Topas 100 EC), varasodás ellen (Efuzin 500 SC), mindkettő ellen egyszerre (Talent 20 EW), molyok és ormányosok ellen (Bulldock 25 EC), molyok, ormányosok és tetvek ellen (Reldan 22).

A tiszafa is most rügyezik. A nálunk őshonos fajnak védelemre nincs szüksége, bírja az árnyékot és a nyesést is, olyanra formáljuk, amilyenre akarjuk. (A legszebb, ha nem formáljuk.) Nagyon lassan nő, de akár kétezer évig is elél. Olyan kemény a fája, hogy a szú sosem kezdi ki – ha Késmárk felé vezet utunk, föltétlen térjünk be az evangélikus templomba (a nagyba is, de előbb a kicsi, kívül-belül fából készült tagoltba), és simogassuk meg hibátlan tiszafa padsorait és lépcsőjét.

A negyedik emeleti szerkesztőségünkkel egy magasságban fészkelő varjút a szemfüles Demecs Péter vette észre; nem a Kertészkedőből, hanem a gazdasági rovatból nyílik rá kilátás. Kár.