Fehér sziklák, ti láttátok őt...

ÚJ SZÓ-HÍR

Ha a tél végén minden elszáradt növényi részt, falevelet, bokordarabkát és letört gallyat eltakarítottunk, és a meglazult köveket meg a félrebillent talpfát is helyükre illesztettük, a hiányérzetet bizonyos kétség is növeli: ugye nem volt ez csalóka álom, hogy itt valahol, vagy ott valahol lennie kellett egy szártalan tárnicsnak (Gentiana acaulis). De nincsen. Na és a pozsgáslevelű dohánygyökér (Lewisia tweedyi) a darazsak ette cölöp elől, hol lehet? És eminnen ugyan hová lett a mirigyes madársóska (Oxalis adenophylla)? Csak valamiféle savanyúságérzet a gyomor tájékán, csak az ide-oda járó riadt, tanácstalan tekintet. Okszalisz, okszalisz, mondogatjuk, mintha hívogatnánk.

Másrészt a sokévi tapasztalat valahol legbelül azt súgja, a jó idők beköszöntével a hűlt helyek is felmelegszenek: előbb a kövek, a kiálló szikladarabok, aztán a közük is. S akkor már tudni lehet, hogy minden rendben lesz idén is. A nap tüzével és a kertészben emelkedő lázzal együtt megkerülnek a sziklakertiek is. Csak épp addig nem mutatkoztak, míg fáztak.

A második pillantásra ezzel pontosan ellentétesen az szúr szemet, hogy más növények ugyanekkor mintha megkergültek volna. Nemcsak kinőtték a nekik szánt teret: mélyen gyökerező, szívós területfoglaló hajlamuknak, inváziójuknak, agressziójuknak semmi sem szab határt. A parlagi macskatalp (Antennaria dioica), a hegyi homokhúr (Arenaria montana) és a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) például már rég nem csak a sziklakerten uralkodnak, hanem a budi előtti kövecses utacskára is rákanyarodtak. Még szerencse, hogy a merevlevelű kőtörőfű (Saxifraga apiculata) szélére télen a szél rásodort pár cserepet, így legalább ez nem burjánzott el. Apikuláta, apikuláta, hümmögünk, jóval elégedettebben, mert már tudjuk, mi a teendő.

Villa kell ide, nem is egy, egyszerre kettő. A sziklakerti növények tőosztása nevű munkafolyamatnak látunk neki. Két vasvillát egymásnak háttal az anyanövény közepébe szúrunk (ez így milyen durva leírva, de valóban csak leírva: az anyanövénynek kifejezetten a háta közepébe kell a villa), majd eltoljuk egymástól a villák nyelét. A fogak találkozásánál a csomó gyökérzete meglazul, s a csoport kettéválik. (Most jönne jól valaki, akinek az egyik felét odaadhatnánk, s aki persze cserében a maga tőosztásának egyik részét nekünk adná; igaz, újaknak nincs nagyon hely.)

A kisebb-nagyobb leválasztott tövek az eredeti nagynak a tökéletes másai lesznek. S bár a legtöbb növényt nyugalmi időszakban bolygatjuk (osztjuk-szorozzuk), a sziklakerti szőnyegképzők esetében jobb a kora tavaszi tőosztás. Most a legerőteljesebb a fejlődésük, most érdemes őket ritkítani, szaporítani, áthelyezni: az átültetést nemcsak túlélik, meg is hálálják. Aztán, ha már a gyíkok is birtokba vették a sziklakertet, biztosak lehetünk benne, hamarosan itt a kopár, forrón perzselő nyár. (g)