Az Othello szőlőfajtáról szakmai szemmel

A direkttermők mértéktelen terjedését Magyarországon elsőként egy 1923-ban elfogadott törvénycikk segítségével próbálták korlátozni úgy, hogy tiltották az ide tartozó fajták vesszőinek a forgalombahozatalát. 1929-ben a törvényalkotók tovább mentek, megtiltották az ide sorolható fajták telepítését is. Az 1938. évi, hegyközségekről, valamint szőlő- és gyümölcsgazdálkodásról szóló törvény kimondta a „közvetlenül termő” amerikai, vagy hibrid fajták telepítésének, illetve felújításának a tilalmát. E törvény sajátossága az, hogy az Othellónak kegyelmet adott: felhasználását 10 százalékig engedélyezte vörösborok színének a javítására. A direkttermőkre vonatkozó törvények, rendeletek hosszú időn át nem érték el a kívánt hatást. E fajták telepítésével, ültetvényeinek felújításával, újratelepítésével ezért a bortörvény is foglalkozott. Ezúttal a többivel együtt az Othellót is pusztulásra ítélték.

Könnyen felismerhető

A fajtát sokan ismerik. Tőkéje középerős vagy erős növekedésű. Vesszője hosszú ízközű. Jellegzetesen vörösesbarna. Hajtása halvány sárgászöld, elterülő. Kacsképzése hiányosan folytonos, vagyis hajtásszárán a kacsos szárcsomók mellett egy-egy kacs nélküli is látható. Vitorlája sárgászöld, gyapjas.

Lombleveles sarkos, többnyire három- vagy ötkaréjú, elhegyesedő. Felülete sima vagy enyhén hólyagos. Levélszéle fűrészes, olykor sarlós, középmélyen bemetszett. A levél megjelenése általában tölcséres, karéjainak szélei ugyanis a levél színe felé hajlanak. Vállöble mindig zárt. Fonáka pókhálósan gyapjas. Fiatal levelei sárgás-, az idősek pedig sötétzöld színűek.

Fürtje kicsi vagy középnagy, vállas, közepesen tömött vagy tömött. Bogyói középnagyok, kissé megnyúlt gömbölyűek, kékesfekete színűek, nagyon hamvasak, vastag, szívós héjúak. Húsa nyálkás, kocsonyás állagú, „labruszka” ízű. A bogyó húsa és ecsete egyaránt piros.

Ellenálló, de hajlamos kocsánybénulásra

Az évek többségében szeptember végén, október elején szüretelhető. Elég bőtermő, rövidcsapon is jól terem. Terhelésre kevésbé érzékeny, viszont zöldmunkaigényes fajta. Fagytűrőképessége kifejezetten jó. Száraz, erősen meszes és kötött talajokon rosszul fejlődik. A filoxérát jól tűri, de kedvezőtlen adottságú termőhelyeken ellenállósága gyenge. Edzett, a gombás betegségekkel szemben kevésbé fogékony fajta. A peronoszpóra elleni védelme kedvező évjáratokban elhanyagolható, a lisztharmattal szemben azonban kissé érzékeny. A kénporozást nem tűri, levele ugyanis a fejlődő kén-dioxidtól könnyen perzselődhet. Bogyóinak rothadása legfeljebb szélsőségesen csapadékos években szembetűnő- Kocsánybénulási hajlama viszont kedvezőtlenül befolyásolja termelési biztonsággát. Ettől függetlenül több szempontból akár „ideális” fajtának is tarthatnánk.

Termésének minősége azonban igencsak távol áll a tökéletestől! Kriszten szerint beérési cukorfoka 18 és 21 MM fok között ingadozik. Tapasztalataim szerint még kis terhelés és késői szüret esetén sem okvetlen éri el a 18 mustfokot. Rendszerint kemény bort ad: durva savérzetében gyakran a kocsánybénulás miatt betöppedt bogyói is ludasak. Borának élvezeti értékét igencsak lerontják kellemetlen, mással össze nem téveszthető aromaanyagai. Jellegzetes rókaízét az antranilsav etil- és metilészterei okozzák. Borában egyébként az erjedést követően még a friss szamóca- vagy málnaíz az uralkodó, s csak később tolakodik elő a tipikus direkttermő mellékíz.

„Hiszen csak meg kell ízlelni egy Noahnak vagy Othellonak szőlőjét, vagy borát és azt minden egészséges ínyű ember, aki rendes Vinifera szőlőhöz és borhoz van szokva, feltétlenül ki fogja köpni” – írta találóan erről a zamatanyagról Teleki Andor magyar királyi kormányfőtanácsos 1930-ban. A labruszka íz több fejtést követően sem változik meg, jóllehet a muzeális korú borából már nem érezhető ki.

Jellegzetes ízű festőbor

Borászati technológiai szempontból kedvezőtlen tulajdonsága, hogy nyálkás bogyói sok pektint tartalmaznak, ezért nehezebben sajtolhatók. Kétségtelen tény, hogy a pektin az erjedés során metilalkohollá alakul át, ami nem kívánatos alkotóelem a borban. A képződő metilalkohol mennyisége alapvetően az erjedés körülményeitől függ: a legtöbb a héjon erjesztés során keletkezik. A metilalkohol az etilalkoholhoz képest azonban elenyésző arányú, ezért a bor fogyasztása nem egészségkárosító hatású.

Az Othello előnyös tulajdonságaihoz tartozik, hogy bora színanyagokban gazdag: többek közt ezért is használták régebben vörösborok színjavítására. Az ilyen házasítások kémiai vizsgálatokkal egyébként minden kétséget kizáróan igazolhatók, mert az Othello jellemző színanyagokkal, jelesül malvidin- és petunidin diglükozidokkal rendelkezik. Az utóbbi időben sokat hallhatunk, olvashatunk az egészségvédő hatásairól ismert antioxidánsról, a rezveratrolról. Ennek mennyisége az évjárat és a szürkerothadás-fertőzés mellett nagymértékben függ a fajtától is. R. Eder osztrák kutató 21 vörösborszőlőfajtát hasonlított össze e tekintetben hat éven át. Megállapította, hogy a legmagasabb átlagértékkel a Kékfrankos (7,6 mg/l) rendelkezik. Az Othello ezzel szemben igen szerény (0,4 mg/l) rezveratrol-tartalommal bír.

Az Othello kettős hasznosítású fajta, termése akár étkezési szőlőként is felhasználható. Régebben külföldre is sokat szállítottak belőle. Gyümölcsének az élvezeti értéke vitatható, viszont a fajta kétségtelen előnye, hogy fürtjei télire jól eltarthatók.

„Kérem, úri körökben a direkttermőkről nem szokás beszélni” – mondta annak idején a neves szőlész, Istvánffi Gyula. A termesztés visszaszorulása és a törvényi tiltás nyomására a jövőben vélhetőleg egyre ritkábban kerül majd szóba és a pohárba „szeretve átkozott” Othello. (A Kertészet és Szőlészet nyomán)