A mikroelemek jelentősége a kertészetben

A cink a rézhez hasonlóan számos enzim működését segíti, illetve soknak a felépítésében vesz részt. A növények átlagosan 15-50 mg cinket tartalmaznak szárazanyag-kilogrammonként. Hiánnyal sok növénynél csak 12 mg/kg érték alatt kell számolni, a cinkmérgezés pedig a növények nagy részénél csak több száz mg/kg érték felett jelentkezik (noha a cinkfelesleg más növényeknél már vas- és rézhiányt válthat ki). Köztudott, hogy a cink jelentős szerepet játszik a növényi hormonok képződésében, például a növekedésszabályozó auxinok létrejöttében. A cink a talajoldatokban általában ZN2+-ként vagy szerves cinkkomplexként szokott előfordulni – ezek könynyen felvehetők, ha nem túl magas a pH. A cink felvehetőségét a foszfát gátolhatja elsősorban, de a többi kétszeresen pozitív töltésű kation mikroelem is akadályozhatja. Erősen kötődik a magas szervesanyag-tartalmú anyagokhoz is, például a tőzeghez. Ilyen közegen mindenképpen magasabb cinkszintet kell előirányozni a tápoldatban, akár 30-40% is lehet a többlet.

A cink esetében elég nagy a növények tűrőképessége, és egyben az igénye is. Gyakran előfordul az intenzív körülmények közt (pl. vízkultúrában) hajtatott növények esetében – amiktől nagy hozamokat várunk el –, hogy a szokásos szintre beállított cink „elfogy”. Jellegzetes tüneteket okoz a cinkhiány például a paprikán vagy az uborkán: ezt egyaránt okozhatja a cink abszolút és relatív hiánya (utóbbit a közeg maga foszforszintje vagy a magas pH idézheti elő).

Szabadföldi káposztában is találtam már cinkhiányt, de ezt csak szélsőségesen rossz talajadottságok válthatják ki. A szakmai gyakorlat azt bizonyította, hogy a cink szintjét nemcsak az úgynevezett korrekciós receptek használatakor kell esetlegesen emelni a tápoldatban, hanem a növények nagy terhelésének a kezdete előtt mindig szükség van erre. Például amikor az uborka a főszáron egy időben sok termést nevel, akár két és félszeresére is megnő a cinkigénye a holland normához képest. Ha nem készítjük fel a növényeket, tehát a nagy terhelés kialakulása előtt nem „töltjük fel” őket cinkkel, akkor lelassul az anyagcseréjük. A kertész csak azt veszi észre, hogy a főszáron el-elmarad egy-egy uborka, úgymond elhagyja a termést vagy a terméseket, továbbá a levélen jellegzetes tünetek jelennek meg, ami nagyon hasonlít a takácsatka szívogatásához.

A mikroelemek nagy része nehézfém, és nagyon szigorú szabályok alapján segítik vagy gátolják egymás felvehetőségét. ĺgy ha például a cinkszintet megemeljük, akkor hozzá kell rendezni a vas, a mangán és a réz szintjét is. A gyakorlatban a cinkkel sokszor meggyűlhetett a bajunk. Sok kertész járt úgy, hogy a palántanevelés során cineb növényvédő szert használt a palántadőlés megakadályozására, ami nemcsak tőbeöntözést takart, hanem „kiskanalas etetést” is, a növények tövét célozva. Az így kezelt növények a cineb cinktartalmától gyakran elpusztultak. Vízkultúrában a nehézfémtartalmú növényvédő szerek nem alkalmazhatók, mert a növények ebben a közegben még érzékenyebbek az ilyen behatásokra. A cink pótlására cinkszulfátot használunk, ami 23,5%-os vagy 35%-os töménységben tartalmazza a cinket. A 23,5%-osból körülbelül 60-70 gramm szükséges tíz köbméter tápoldathoz.

A bór növényélettani fontosságátmár régóta felismerték, bár bórtartalmú enzimeket még nem ismerünk. Fontos szerepet játszik a levélben termelt cukrok elszállításában és a nukleinsav-termelésben. Régóta ismert, hogy a virágpollen csírázásában és növekedésében elengedhetetlen a jelenléte, ugyanis szilárdítja a pollencsövecskéket. A növények bórszükséglete jelentős, különösen a kétszikűeké, ahová a kertészeti növényeink többsége tartozik: a zöldségnövények szárazanyag-kilogrammonként 20-70 mg bórt igényelnek. A bór a levelek szélén gyűlik össze, itt a mennyisége 5-10-szeres is lehet a levéllemezben mérthez képest. A magas szervesanyag-tartalmú talajoknak magasabb a bórtartalma, általában borátokat alkot az elem. A talajban levő bórnak csak fél, legfeljebb egy százaléka vehető fel könnyen, így intenzív termesztésben elengedhetetlen a pótlás. Bórhiányban nagyon sok termesztett növény szenved, a teljesség igénye nélkül a legfontosabbakból szemelgetünk. Ide vezethető vissza a cukorrépa és a cékla szívleveleinek a barnulása és a hajtástenyésző-csúcs rothadása, de a hajtatot növényeink gyors hajtáscsúcs-elhalását is okozhatja.

A hajtatott növények közül a paradicsom és az uborka emelkedik ki a magasabb bórigényével. A paradicsom bór hiányában rosszul, „szárazon” köt: az ilyen kötésekből vagy nem lesz bogyó, vagy magvatlan, könnyen puhuló, úgynevezett partenokarp termések képződnek. Bórhiányt jelez az is, ha a bogyó bőre megvarasodik, barna parás lesz, ahogy a kertészek mondják, „megrühösödik”. Az uborka termésének a bőre megvarasodik, berepedezik – ez főleg tavasszal fordul elő, amikor a pár nap borús idő után hirtelen erősen kisüt a nap, és a termések hirtelen növekedésnek indulnak. A paprika bórigénye jóval kisebb a paradicsoménál, körülbelül a harmada annak. Hiányában a hajtáscsúcs növekedése lelassul, a levélfonákon az erek meglilulnak. Túladagolva gubacsosodást vált ki, a termések magvatlanok lesznek.

A káposztafélék, elsősorban a karfiol, különösen érzékenyek a bórhiányra. Ilyenkor a torzsában megbarnult üregek keletkeznek, lerövidül a lábon tarthatóság ideje. A rózsa könnyen rothad vagy fekete, pontszerű elhallások jelentkeznek benne. A grízesedés és a szőrösödés alapjai is a bór hiányában keresendők. A termelők bórt nem is használnak – vagy csak nagyon kis mennyiségben – az egyoldalú nitrogén-fejtrágyázás pedig tovább fokozza a hiánytüneteket. A nitrát-nitrogén akadályozza a bór felvételét! A bórhiányos növényen vékonyabb a levelek viaszrétege, így az fogékonyabb a gombás betegségekre és – a káposzták esetében – a tripszre.

A bór pótlása intenzív termesztésben bórax-szal, vagy bórsavval történik. A bórsavból a bór könnyebben felvehető, és magasabb a hatóanyag-tartalma is, 16% (a bórax 11%-ával szemben). A gyakorlatban tíz köbméter tápoldathoz legalább 55-60 gramm bórsav kell a paradicsom és az uborka esetében, a paprika ennek a harmadát igényli. Lombtrágyázásra a szerves kötésű bór a legalkalmasabb, ez különböző mono lombtrágya-oldatokként kapható.

A káposztafélék és a spárga esetében alaptrágyaként is juttatunk ki bórt, mert lombtrágyázáskor nem mindig elég a hektáronként kiadható hatóanyag-mennyiség. A gyakorlatban 10-20 kg bórsav szükséges hektáronként. A tenyészidő során fejtrágyaként is adagoljunk bórt 0,1%-os töménységben. Kalciumnitráttal és réztartalmú szerekkel nem ajánlatos keverni.

A molibdén viszonylag ritkább mikroelemek közé tartozik. Elengedhetetlen azonban a nitrogénkötő baktériumtörzsek életéhez (amelyek megkötik, és a növények számára felvehetővé teszik a levegő nitrogéngáz-tartalmát). A növényekben – hasonlóan a többi mikroelemekhez – segíti az enzimek működését, részt vesz a cukorképző és a légzési folyamatokban. A növények molibdéntartalma alacsony, szárazanyag-kilogrammonként mindössze 0,3-1,5 mg körüli.

A molibdén hiánya a gyakorlatban elsősorban a káposztaféléknél okoz érezhető mennyiségi kiesést, a többi növénycsoportnál inkább anyagcserezavar, esetleg minőségromlás fordulhat elő. Magasabb pH-n könnyebben felvehető: ha a talaj-pH egy egységgel nő, akkor a molibdén felvehetősége megtízszereződik. A magas vastartalmú talajokban ellenben romlik a hozzáférhetőség. Főleg a homokos és az erősen savanyú talajokon fordul elő a molibdénhiány. Ezt a karfiol esetében az ostorszerű levelek jelzik: a levéllemez a levélnyél középső harmadában indul, a levél lemeze is hosszúkás, a száron oldalhajtások alakulnak ki, és a növény nem fejleszt rózsát. Ha későbbi fejlettségi állapotban jelentkezik a molibdénhiány, és eközben nap is éri a karfiolrózsát, akkor az meglilul. A brokkoli és a fejes káposzta levelei a színük felé kagylószerűen kanalasodnak, és nem fejesednek a növények. Az egyoldalú nitrogén-fejtrágyázás akadályozza a molibdén felvételét. Megelőzhető, ha palánta korban a növényeket belocsoljuk ammónium-molibdenát vagy nátrium-molibdenát 0,05%-os oldatával. Tenyészidőben is adagoljuk ezeket a műtrágyákat lombtrágyaként: juttassunk ki egy-két alkalommal 0,10–0,15%-os oldatot, először a kis rózsa megjelenése után, másodszor pedig teniszlabdányi rózsaméretnél.

Bár a nikkel élettani szerepét még nem bizonyították be, az bizonyos, hogy egy enzim tartalmazza. Ha a növények nikkeltartalma nem éri el a szárazanyag-kilogrammonkénti 100 mg mennyiséget, akkor vontatott a magok csírázása. A levéltrágyázásra használt karbamid levélben történő lebontásához is nikkelre van szükség. A növények a szennyezőanyagként a levegőbe kerülő por nikkeltartalmát is fel tudják venni. A gallium a vas szerepét helyettesítheti a növényi anyagcserében, lombtrágyaként kijuttatva növeli a termés minőségét.

A szerző független szaktanácsadó