A mikroelemek jelentősége

Mikroelemeknek nevezzük

azokat a tápelemeket, amelyek a növények felépítésében csak igen kis mennyiségben vesznek részt. Részben enzimek, hormonok működését serkentik vagy gátolják, az anyagcsere-folyamatokban nélkülözhetetlenek, nem helyettesíthetők. Zömmel nehézfémek tartoznak közéjük (vas, mangán, réz, cink, molibdén, titán, kobalt, nikkel), de nem fémes mikroelem is van, például a bór. Általában elmondható róluk, hogy szűk az a mennyiségi tartomány, amiben még fokozzák az anyagcsere-folyamatokat, a túladagolásuk pedig gyorsan mérgezéssé válik, oldhatatlan formába csapják ki a fehérjéket (ezt a tojásfehérje mintájára lehet elképzelni – megsózva az is megfehéredik, a fehérjék kicsapódnak, a szerkezetük megváltozik).

A növények a mikroelemeket többnyire a talaj ásványi sóiból veszik fel: zömmel szulfáttal képzett sókból, vagy komplexképző szerves anyagokból (kelátokból, citrátokból stb.). Régebben, amikor még jóval több szerves trágyát használtunk a termesztésben, nem volt gond az utánpótlás, mert a szerves trágyának magas a mikroelem-tartalma. Az intenzív tartással azonban egyre több káros anyag kerül a trágyába – többek között a növényeket károsító nátrium és klór – ezért a szerves trágya felhasználásának a jelentősége egyre csökken.

A mikroelemek felvehetőségét

négy fontos tényező szabályozza: a talaj pH-értéke, a szerves komplexek jelenléte, a növények párologtatása, és a közeg redoxipotenciál viszonyai (egyszerűbben: a talaj levegőtlenségi állapota).

A mikroelemek hiánytünetei általában a hajtáscsúcsban jelentkeznek, de legalábbis a legélénkebb anyagcserét folytató levelekben. Gyakran többféle hiánytünet is jelentkezhet egyszerre, például vas-mangán, vagy mangán-cink. Savasabb közegben könnyebben felvehetők a mikroelemek, mint semleges vagy lúgosabb körülmények között, így tehát a gyakorlatban a 6,0–7,0 pH-t tartjuk megfelelőnek. A felvehetőséget a kémhatás mellett az elemek egymásra gyakorolt hatása is befolyásolja. Mivel zömmel két- vagy háromszorosan pozitív töltésű elemekről van szó, így könnyen gátolják egymás működését (közismerten gátlólag hat egymásra a vas és a mangán, a mangán és a cink, illetve a réz és a cink).

Hátrányos lehet a kölcsönhatásuk

egyes makro-tápelemekkel is: oldhatatlan sókat alkotva a növények számára felvehetetlenné alakulhatnak, vagy egyszerűen akadályozza a beépülésüket az adott makroelem. Ezekre példa a foszfor és a cink, a nitrogén és a bór, illetve a nitrogén és a molibdén kölcsönhatása. Gond lehet a felvehetőséggel akkor is, ha a nyers, alacsony pH-értékű, éretlen, barna szerves anyagok (pl. a rostos balti tőzegek) erősen megkötik a mikroelemeket, többek között a rezet és a cinket. Gyakran megfigyelhetjük ezen elemek tüneteit a palántákon.

A vas a harmadik leggyakoribb elem a Földön

Ez volt az első mikroelem, aminek az élettani fontosságát leírták, illetve bebizonyították (1860). A növényekben vastartalmú enzimeken keresztül fejti ki a hatását: elengedhetetlen a légzési folyamatokban, illetve a nitrát és a szulfát fehérjékké történő átalakításában. A gyökérrendszer növekedéséhez is szükség van vasra. Közismert a növények életében a mészklorózisnak nevezett tünet, amikor a talaj nagyobb kalciumkarbonát-tartalmától kialakuló magasabb pH miatt a vas felvétele gátolt, illetve nem tud beépülni a zöld színtestekbe. Ilyenkor a hajtáscsúcs halványzöld vagy sárga, a növény növekedése lelassul, vagy megáll. A közeg magas foszfor- és cinktartalma szintén akadályozza a felvételét. A növények a vasat a természetben szerves kötésű vegyületekből veszik fel (kelát, citrát stb.). A gyakorlatban, a tápoldatozásban kelátokat használunk, amelyek 6–13% közti vastartalmúak. Az általános tápoldat-vasszinthez literenként 2-4 mg vas, azaz köbméterenként 20-30 g vaskelát szükséges. Ha a talajunknak magas a pH-ja, illetve ha alacsony a vastartalma, akkor az utánpótlás céljából ültetés előtt 0,4–1 dkg vasszulfátot (gálic) szoktunk kiszórni négyzetméterenként.

A mangán fontos szerepet játszik

a növények fotoszintézisében, a szénhidrátforgalomban, és a paradicsom esetében színtestalkotó is. A növények Mn2+ formájában veszik fel, a felvehetősége 6,0 pH felett gyorsan romlik, amit a hőmérséklet csökkenése tovább ront. Fokozza viszont a felvételét a közeg levegőtlensége, és jó hatással vannak erre a gyökérsavak is. A mangánhiány általában a hajtáscsúcsban, érközi klorózisban jelentkezik, és akkor is előfordul, ha a növényünket túlterheljük a termésekkel. Ekkor az uborkák S alakban meggörbülnek, illetve a fehér TV-paprika görbülésének az egyik okozója lehet a mangánhiány. A mangánigényes növényeknek (pl. paprika, uborka, paradicsom) akár 1,0–2,0 mg mangánt is adunk egy liter tápoldatban. A gyakorlatban ezt az igényt mangánszulfáttal elégítjük ki, 120–250 grammot adagolva 50 köbméter tápoldathoz.

A réz számos enzim alkotóeleme

más enzimeknek pedig a működését serkenti. Ugyanakkor könnyen okozhat mérgezési tüneteket is, ami csökkent növekedésben, haragosan sötétzöld színben nyilvánul meg. A réztartalmú szereket a gyakorlatban is használjuk a növekedés visszafogására. Hiányában kiegyenlítetlen a vízháztartás, a növények könnyen meghervadnak, a levelek a színük felé kanalasodnak. A magas humusztartalmú anyagokhoz erősen kötődik a réz, így felvehetetlenné válik. A növények Cu2+ alakjában veszik fel, ez a formája viszonylag kis mennyiségben van jelen a talajban. A réz az az elem, amit a növényvédő szerekkel viszonylag nagy mennyiségben juttatunk ki, és a lombon keresztül könnyen felszívódik. A paprika, a sárgadinnye, és a csonthéjasok azonban különösen rézérzékenyek, így a mikroelem folyamatos pótlása zömmel csak vízkultúrában szükséges. Tápoldatban igen kis mennyiségben adagoljuk, literenként 0,02–0,07 mg szükséges. Ez a gyakorlatban 5,6 g rézszulfátot jelent 50 köbméter tápoldathoz. Az öntözővizek a gyakorlatban nem, vagy alig tartalmaznak rezet.