A szalma és szerves trágya, mint hatékony talajtakaró eszköz

Leginkább hagyományosnak tekinthető takaróanyag a szalma, melyet általában a paradicsom-, a szamóca-, a ribiszke-, a köszméte-, a málna-, valamint az almatermesztésben használunk. A szalmatakarás és annak folyamatos fenntartása azonban rendkívül költséges, ezért többnyire csak kiskertekben alkalmazható. A takarásban részesítendő felületek pontos meghatározása csupán a kiültetett zöldségnövények és a fiatal gyümölcsfák gyökérzetének talajban elfoglalt helyzete ismeretében lehetséges. A talajtakarás során arra kell törekedni, hogy a szalmaréteg vastagsága ülepedett állapotban is legalább 10-15 cm legyen. Gyümölcsösben a fák korától, a gyökérzet kiterjedtségétől és a szalma minőségétől függően fánként 10-25 kilogramm szalmát ajánlatos a törzs körüli talajtakarásra felhasználni.

Külföldi tapasztalatok szerint a szalmával való takarás előnyei a következők:

– alkalmazása szerényebb vízgazdálkodású, szárazabb területeken is lehetséges;

– használata révén elszaporodnak a talajlakó mikro- és makroorganizmusok, nő a talaj biológiai aktivitása;

– folyamatos lebomlás permanens tápanyagforrást jelent;

– kedvezően hat a talaj szerkezetére, élénkíti a talajlégzést;

– csökken a sorközművelés igénye;

– a csökkentett művelésszám mind az energiatakarékosság, mind a talajvédelem szempontjából figyelemre méltó;

– bizonyos kultúrákban kiküszöböli a szedések alatti taposási kárt, a talaj tömörödését;

– érezhető módon csökken a gyomosodás.

A szalmatakarásnak persze hátrányai is vannak:

– az állandóan vékonyodó réteget időnként (1-2 évente) pótolni kell;

– a pentozánhatás elkerülésére fokozott N-ellátást kell biztosítani;

– egyes agrotechnikai munkálatokat nehezítheti, hiszen a friss szalmán közlekedő erőgépek könnyen megcsúszhatnak, különösen lejtős területen, ezért vagy őszszel végezzük a szalmázást a szüret után, vagy már nedves, úgynevezett „kazal alja” szalmát használjunk;

– a gyökérzet magasabban való elhelyezkedése miatt a takarás megszüntetésekor – öntözés nélkül – növekedés-visszaesés és terméscsökkenés várható;

– fokozódik a rágcsálók (egér, mezei pocok) betelepülése;

– alma esetében túlzottan nőhet a káliumfelvétel, amely ronthatja a tárolhatóságot;

– szeles időben a szél elhordhatja a növények mellől az odaszórt takarót;

– jelentkezik a beszerzés és a szállítás költsége.

A hagyományosnak tekinthető szalmás talajtakarás mellett a szerves trágyák alkalmazása is jelentős, bár – hasonlóan a szalmához – inkább kisüzemben jöhet számításba. Ebben az esetben a takaróanyag a tápanyag-utánpótlás szerepét is fokozottabban betölti, hiszen elsősorban a szervestrágya-takarásnál jelentős a takaróanyagból kimosódó tápanyagok mennyisége. Ennek következtében a talaj nitráttartalma többszörösére, míg kálium-és foszfortartalma két-háromszorosára nőhet, s ezt feltétlenül figyelembe kell venni a tápanyag-utánpótlásnál is. A talaj mikrobiológiai folyamataira és az élőlényekre gyakorolt hatása rendkívül pozitív, hisz istállótrágya-takarás alatt csupán fél év után is értékelhetően nagyobb lehet a talaj aerob N-kötő, nitrifikáló és aerob cellulózbontó baktériumpopulációja, de a második év tavaszán már nagyságrendnyi különbségek vannak a mechanikusan művelt facsíkhoz viszonyítva. Almásban végzett kísérletek alapján megállapítható: a szervestrágya-kezelés hatására a talaj nedvességtartalmának alakulása ugyan kedvező, de a gyümölcsök tárolhatósága szempontjából fontos K/Ca arány e kezelés fáinak esetében a legkedvezőtlenebb.

A talajtakarás egyik alternatív módja az ültetés után közvetlenül végzett úgynevezett árnyékoló trágyázás. A gyümölcsfák törzse körül 0,5–1,0 négyzetméteres terültet takarunk 8–10 cm vastagon szerves trágyával vagy tőzeggel. A takarás következménye a jobb eredés és 10–20 százalékkal nagyobb hajtásnövekedés. Az árnyékoló trágyázást általában egyszer végezzük, nem ismételjük.