A regényíró és az apahalál

Janega Kornél egy közelebbről meg nem nevezett szlovákiai városban született, Budapesten él. Naponta bejár a közelebbről meg nem nevezett munkahelyére, egyébként író, de hát írásból senki sem él meg. A sorok között elejtett utalásokból akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a Janega Kálmán által felemlegetett két mű tulajdonképpen Kálmán Gábor két regénye: a szőlőhegyi magányban eltöltött januárban megismert alkalmi szomszédnak van novája, majd pedig az első regényében szerepeltetett karakterre utal vissza az elbeszélő-író (A szív helye); utóbb, a mű utolsó fejezetében (A pokol lovasai) pedig a következőket olvashatjuk: „Csak néhány hónapja fejeztem be a második könyvemet. Harminc évig érlelődött a szöveg, apám emléke és eltűnése. Ki kellett írnom. Megtaláltam a legkedvesebb végkimenetelt. Szép halált adtam az apámnak. Tulajdonképpen fel is mentettem minden tekintetben. Hagytam, hogy inkább a főszereplőt falja fel az élete.” Az utalást, ha úgy tetszik, akár Zsivotzky történetével is azonosíthatjuk (A temetésből). Kálmán Gábor korábbi művei egyenként is izgalmasan éltek az esetleges önéletrajziság lehetőségeivel. Most, a harmadik könyvet olvasva, a visszatérő, tovább- és átíródó motívumokra ismerve, a műveken átvonuló, illetve azokat magáénak valló, biografikus elemekkel operáló én-elbeszélő hitelesítő gesztusaival kezd igazán nagyobbá válni a tét, egy okosan, tudatosan, fokozatosan építkező (élet)mű szilárd alapjává válni ez a sajátos ízeket hordozó prózavilág.

Volt időm gondolkodni, hosszúak voltak az éjszakák a Dob utcában. Valami történt, ez járt a fejemben. Tíz évet összegeztem, és azt hittem, hogy haladtam benne valamerre. Hogy van valamiféle lassú befelé. Ha már felfelé meg sem próbáltam haladni. De nincs ilyen. Elhasználtam pár ruhát, elhordtam pár cipőt, egyszer lecserélődött a teljes szervezetem, mert azt mondják, hétévente kivedlik az ember magából, a sejtek lefolynak szépen lassan a kádvízzel. De mindeközben van valami ott legbelül, ami direkt nem változik, bármennyire is szeretnéd. És ez a valami odabent valamiért folyton elégedetlen. Naphosszat zümmög benne valami, mint egy fém- és olajszagú, piszkos gépházban, valahol a szervizfolyosók, hátsó lépcsőházak mögött.

Kálmán Gábor: Janega Kornél szép élete

Első benyomásként azt mondanánk, kisregényt olvasunk, amelyben az én-elbeszélő az idősíkokat váltogatva élete kulcsfontosságú eseményeit rendezgeti a létélményét meghatározó hiányok, szorongások, veszteségek egyfajta felfejtéseként. A tíz fejezet ugyanakkor novellafüzérként is olvasható – az egyes részek néhol erőteljesebben önállósodnak (például a Napszúrásban elmesélt koperi nyaralás története), de a legfontosabb motívumok ezeket is a fősodorban tartják. Janega Kálmán negyven felé közelítve már nem fiú, hanem férfi, de mégis azt érzi, hogy nem kezdődött el az élete, valaki más határozza meg, mi történik vele: az apahiány, a széthullott család, a sehova sem tartozás, az ebből következő folyamatos kisebbrendűségi érzés, a szorongás, az ezt kísérő fizikai tünetegyüttes, az átléphetjük-e a saját árnyékunkat dilemmája minden tettére rávetül. Ráadásul az apa elvesztését többször is újra kell élnie, és szinte kényszeresen újra és újra kell mondania: az elbeszélés időrendjében vissza-visszatérő viszonyítási pont, amikor gyerekkorában az apa eltűnik, az egyszeri kínos találkozás 17 évesen, a halottá nyilvánítása, az újra felbukkanása, az utolsó, kényszerű látogatás a szeretetotthonban, mert hátha mégis van isten… (Nem mellesleg: az apa halálát újra és újra kell írnia. Ez alkalommal a fizikai pusztulás egy gyomorszondán át beküldött, pépesített szalámis kenyér képében manifesztálódik. Temetésre nem kerül sor – illetve elbeszélőnk nem vesz részt az eseményen.) 

Janega Kálmán szép életében – a Janega Kálmán szép életében – azért egy-egy pillanatra felbukkan a boldogság is: az intimitásban, a testiségben. De az árnyékunkat nehezen léphetjük át; minden egyes tiszta örömöt adó nőre jut egy másik, akiben pusztulássá, halállá, enyészetté válik a szex lehetősége. Ahogy enyészetillatú rezervátumként jelenik meg az a helyszín is (Víziváros), ahol hősünk valamiféle megnyugvásra, otthonra talál. S hogy szép-e ez az élet? Az biztos, hogy a könyv legerősebb részeiben, a Kálmán Gábor által használt nyelv képiségében ott a szépség. Esetenként a bizarr szépség.

És jegyezzük meg azt is, hogy Hrapka Tibor vitathatatlanul valami nagyon szépet teremtett, ismét remekelt, amikor borongósan expresszív, bizonyos értelemben mégis játékos borítót tervezett a kötetnek... Janega Kálmánnak.