Zászlóbontás, kétségekkel

Rég írtam ilyet, de ami jár, az jár: dicséret illeti az MKP, a Híd és az Összefogás küldötteit és vezetőit, amiért végre elkötelezték magukat a közös párt létrehozása mellett. Mindhárom párt elfogadta a Szövetség alapszabályzatát, lényegében feloszlatta magát, hogy a gyűjtőpárt platformjaként létezzen a jövőben. Lehetett volna hamarabb? Igen. Lehetett volna kevesebb dráma? Biztosan. De végül csak összehozták, és az új párt megalakulása célegyenesbe került – remélhetőleg nem akad el újra a folyamat. Felelős döntés született, szinte mindenki képes volt visszavenni egy kicsit az egójából és hátralépni a közös célért. Ilyet nem sokszor lehet leírni a szlovákiai magyar politikummal és úgy általában a szlovákiai politikával kapcsolatban sem. Élvezzük ki, nem fog sokáig tartani.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki elégedett. Sőt, igazából senki sem elégedett, ami – ha pozitívan állunk a dologhoz – jelezheti a jól megkötött kompromisszumot is. Még az egyesülés motorjának számító MKP és Híd vezetése is inkább csak óvatos optimizmussal nyilatkozik a jövőről, a tagságban pedig sokkal cifrább vélemények is vannak. Óriási a bizalmatlanság a felek között, az új párt vezetésének egyáltalán nem lesz könnyű dolga menedzselni az olykor évtizedes sérelmeket, és valahogy megoldani, hogy ne jöjjön elő heti rendszerességgel valami személyes dráma az alacsonyabb szinteken. Pontos célok, világos kiállás és egységes fellépés kell, ha meg akarják győzni a már minden illúzióját elvesztett szlovákiai magyar választót.

Mert ha az új párton belül is folytatódik a széthúzás, állandósul a káosz és a könyöklés a pozíciókért, akkor nem lesz öt százalék, azt garantálhatom.

Ami a választókat illeti, a reakciók vegyesek. A nagy többség hallgat és várakozó álláspontra helyezkedett: mindenki tudja, hogy kellene a magyar parlamenti képviselet, de mindenki látta a cirkuszt is, ami két éve zajlik az egyesülés körül, úgyhogy nincs túl nagy lelkesedés. Ez teljesen érthető.

Sokkal hangosabb a két, egymással szemben álló kisebbség, amely élből elutasítja a Szövetséget. Érvrendszerük nagyon leegyszerűsítve a „mostos árulókkal soha”, illetve az „Orbán csicskáival soha” mantrák köré szűkül. Valahol őket is meg lehet érteni, hiszen éveken át adták alájuk a lovat, és most értetlenül állnak az összeborulás előtt. Ha cinikus lennék, azt mondanám, igazából örülniük kellene a Szövetségnek, hiszen a létrejöttével mind a Híd, mind az MKP megszűnik, tehát mindkét csoport vágya teljesül.

Ezen a gyűlölködésen túl kell lépni. Ez egyszerű evolúciós igazság: aki nem hajlandó változni, annak csengettek. Konyec.

Látjuk, mi történik, ha nincs parlamenti képviseletünk: se utak, se munka, se kórházak. Valamin változtatni kell, hogy ez ne ismétlődjön meg, a változás pedig ritkán kellemes. Mivel kevesen vagyunk, egységesen kell fellépnünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy mostantól kussolunk és mindenre bólogatunk, ami a Szövetség felől jön. Higgyék el, reggelig tudnám sorolni a koncepcióbeli és személyes kifogásaimat az egésszel kapcsolatban. De mivel a politikai vezetők képesek voltak túllépni a saját árnyékukon, talán megérdemelnek még egy esélyt. Berényi József az MKP kongresszusán kimondta: már mindent kipróbáltak, és semmi nem működött, ez az utolsó lehetőség. Reméljük, élnek vele.