Wass Albert-érzelemfaktor

Itt van a történelem és az irodalom: események, illetve szerzők nemzedékeken át képesek megosztó, vak vitákat produkálni, a józan mérlegelést mindig sutba dobva. Az ideológia, a családokban, társadalmi csoportokban, közegekben örökölt múltértelmezések és irodalmi konvenciók erősebbek a megengedésnél, a nyitottságnál vagy egyszerűen a méltányosságnál. Újraértelmezés? Közeledés? Ezek a gyengeség fogalmai egy ősi háborúban, amit magunkkal vívunk, egymás között, a világ számára érthetetlenül: magyarul. Jó példa erre a konszenzusosan nagy magyar mesélő egykori megállapítása:

Magyarországon még mindig legérdekesebbek a vallási problémák, ama mellékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van ennivalója.

 (Krúdy Gyula)

De tovább is léphetünk az eltűnő álomvilágok, színes forgatagok, kavargó Magyarországok nagy krónikásától, s máris itt a hasonlóan keserű megállapítás egy másik óriástól, írótól, gondolkodótól, a kommunizmus raktárossá száműzött emberétől, akivel a kollektivizmus erőszakvilága semmit sem tudott kezdeni:

A magyar nép életének irányítója történetének legnagyobb részében, kifelé is, de főképpen befelé, démoni gyűlölködés volt.

 (Hamvas Béla)

A gondolkodás és merengés klasszikusa, Hamvas rátapint valamire, amelyet meglehet, más népek is éreznek, de aligha minden nép hasonlóan, hiszen történelem, klíma, közösségi érzések ereje, mentalitás nagyon eltérő a társadalmakban. A magyar széthúzás, áldatlan vita, szembenállás, megértésre képtelen hisztérikus érzelmesség bizonyosan ismerős jelenségek. Ma sem hagytuk magunk mögött, lehet, soha nem is leszünk rá képesek, talán egyszerűen ilyenek vagyunk. Polgári tanórák évtizedei nem képesek átírni a géneket, veszélyérzeteket, törzsi rítusokat.

Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy politikai nyomásra olyan szerzők kerüljenek bele a Nemzeti alaptantervbe, akiknek az értékelésében viszonylagos tudományos konszenzus sincs. Szabó Dezső, Nyírő József és Wass Albert nem nemzeti konzervatív, hanem nemzeti radikális.

 (A Magyartanárok Egyesületének közleménye)

Szomorúsággal figyelem a politikai hitvitákat, amelyek fehéren és feketén köteleznének látni a világot. Itt a Nemzeti alaptanterv esete, visszatérő esetei: írók súlyozása, bekerülése, kikerülése, háttérbe szorulása különféle kurzusok alatt. Mintha az állam mindenható módon megmondhatná, mit olvassunk, mi miért tessen vagy ne, mintha az irodalmat az ember az iskolában tanulná meg, nem pedig kíváncsisággal, magától, önnön éhsége által hajtva, korlátok nélkül kalandozva. Igen, persze, fontos a tanterv, fontosak az arányok, léteznie kellene a közös kincsnek, mindannyiunk által elfogadott értékrendnek nagyjainkról. Na de mindenkiről?

Ha magukat büszkén magyarnak valló szabad embereket szeretnénk, akik a szülőföldjükért tenni akarnak, akik ismerik a történelmüket, szeretik a nemzeti hőseiket, akkor a Wass Alberthez és a Nyirő Józsefhez hasonló írókra nagy szükség van a kötelező tananyagban.

(Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a Magyar Nemzetnek)

A 2010 óta kormányzó jobboldal szimbolikus politizálást is folytat, könyvekkel, kultúrával, utcanevekkel, szobrokkal – éppen úgy, ahogyan ezt kormányon más világnézetű pártok, politikai csoportosulások is teszik. Bizonyos konzervativizmusok egyszerűen kiverik a biztosítékot a más ideológiájú, úgynevezett progresszív értékrendű értelmiségiek csoportjaiban. Néhány kulcsszó a dühre pro és kontra: magyarság, hazafias érzések, Trianon, Európa, sokszínűség. Mindkét karakteres oldalnak megvan a maga érzékenysége, tabui, érzelmi hergelhetősége. És a legolcsóbb támadás a másik szent ügyeire provokatíve érzéketlennek lenni. Ezek a körök ismétlődnek: a te íród, a mi írónk, a ti hibás történelmetek, szemben a mi valós értelmezésünkkel. A nagyvonalúság Wass Alberttől Esterházy Péterig és vissza: álom a hangzavarban.