Vizes pofon a semminek

Nézzük először a tényeket: az alkotmány kiegészül egy rövid kitétellel, mely szerint tilos ivóvizet külföldre szállítani. Kivételt értelemszerűen a palackozott ásványvíz, a személyi használatra szállított víz (amikor egy félliteres flakonnal hajtunk át a nem létező határon), valamint a humanitárius céllal kivitt ivóvíz képez. Snitt. Mi áll a döntés hátterében? Hasznos a módosítás? Miért terjesztették elő és szavazták meg? Először nézzük magát a módosítás tárgyát, mert – mint később látni fogjuk – ez a legkevésbé lényeges ebben a történetben. Szlovákia az egy főre jutó ivóvízkészletet tekintve nagyhatalomnak számít, szinte kimeríthetetlen forrásokkal. Mivel vízről van szó, ezek a források nagyrészt megújulók, vagyis a helyzet nem ugyanaz, mint például a kőolaj vagy a szén esetében – utóbbiakat ha kibányásszuk, pár százmillió éven belül „termelődnek” csak újra, nem jövőre. Mivel sok ivóvizünk van, logikus lenne, hogy exportáljuk – ésszerű keretek között –, ám ez eddig nem valósult meg, mivel egyrészt nem volt rá külföldről jelentős igény, másrészt nem is épültek ki az ehhez szükséges hálózatok. Csakhogy a politikum nem mindig a logika oldaláról közelíti meg a dolgot. Itt jön a képbe az ügy úgynevezett politikai logikája. Tavasszal a környezetvédelmi tárca kidolgozta a „vizes” törvény átfogó módosítását, amelyben szerepelt az ivóvíz lehetséges exportjának részletes szabályozása is. Ami eddig hiányzott a jogszabályból. Vagyis: a kormányzati tervezetnek köszönhetően a jövőben magasabb szintű beleegyezésre lett volna szükség a vízexporthoz, ezzel a nyilvánosság is jobban ellenőrizhette volna a folyamatot. Csakhogy, és itt jön a sajátságos politikai logika, az ellenzék egy része úgy vélte, megtalálta a botot, amellyel elfenekelheti a Smert. Elég volt belekapaszkodnia a vízexport kifejezésbe, s megkongatni a vészharangot: a smeresek ezt azért írnák bele a törvénybe, mert külföldre akarják szállítani a „szlovák kincset”. Az nem számított, hogy ha Ficóék tényleg ezt akarták volna, a szabályozáshoz hozzá sem kellett volna nyúlniuk, mert addig egyszerűbb volt a zavarosban halászni. Az ellenzék megtalálta tehát azt a bizonyos botot, a Smer pedig megijedt – nem véletlenül, hiszen Ficóék is számtalanszor alkalmazták ezt a módszert. Kínjában pedig előre menekült a kormánypárt: ha indokolatlanul az ivóvíz exportjával gyanúsítják, akkor tétet emel, s az alkotmányban tiltja meg. Az alaptörvény módosításához ugyanis az ellenzék támogatása is kell, s ha az nem akarna hozzájárulni a változtatáshoz, a populista szereposztás szerint ezentúl őt lehetne a víz exportjával vádolni. Ez az eset is a rövidtávú politikai haszonszerzés gyilkos logikájára mutat rá. A népszerűség-hajhászás miatt a kormánypárt és az ellenzék is képes feláldozni a józan szakmai szempontokat.