Vigyázó szemetek

Amikor az 1989-es események utáni forradalmi káoszban a semmiből hirtelen megjelent a VPN háza táján egy ismeretlen cégjogász, bizonyos Vladimír Mečiar, még nem sokan sejtették, hogy ez a baltával metszett arcú úriember nem sokkal később minden idők egyik legnépszerűbb, egyben leggusztustalanabb politikai figurája lesz. S azt sem, hogy 1998-ban ugyanolyan forradalmi hevületre lesz szükség ahhoz, hogy az országból Európa bugyogó pöcegödrét varázsoló „országatyát” eltakarítsák az útból. S Fedor Gál és Milan Kňažko, 1989 novemberének legfontosabb figurái máig azon marakodnak, kinek is a felelőssége a mečiarizmus, mely a mai napig rányomja bélyegét az országra, és bűzlik, mint egy gennyes seb.

Most is hasonló helyzetben vagyunk. Kulcshelyzetben, amikor nem egyszerűen az ország jövője forog kockán, hanem a karaktere. Az, hogy meg tud-e tisztulni a társadalom a rárakódott piócáktól, hogy vissza tud-e jutni a vakvágányról, mely oda vezetett, hogy megöltek két olyan embert, aki jobbá tette az országot. Hogy tükörbe tudunk-e nézni azután, ami most történni fog, legyen az bármi.

Csakhogy legyen bármekkora egyesekben a forradalmi hevület, felelőtlenség elfeledkezni arról, ami 1989 novembere után történt. Azt már tudjuk, hogy Robert Fico képtelen szépen távozni, úgy akar elmenni, mint Vladimír Mečiar. S ehhez elődjénél sokkal nagyobb eszköztára van, amit nem átall használni, hiszen a kor, a dezinformációk, álhírek kora is segít neki – és már be is izzította a rendszert. Ezzel pedig olyan zavart, örvényt, vihart és villámlást okoz majd, amelyhez képest Szkülla és Kharübdisz is csak Bogyó és Babóca...

Emlékezzünk arra, hogy hiába voltak 1989 mozgatórugói a szlovákiai magyarok is, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy fellángoljanak a nacionalista, soviniszta, magyarellenes indulatok. S a magyarellenesség jelei olykor most is meg-megvillannak: és semmi sem garantálja, hogy Fico, Andrej Danko, vagy akár az ellenzékből valaki nem rántja elő a magyarkártyát, ha itt változni fog a széljárás.
 

S ne kövessük el ismét azt a hibát, hogy szem elől tévesztjük azokat, akik ebben a zavarosban akarnak halászni. Nem csak az új Mečiarokról van szó, akik hirtelen felbukkannak, és fokozatosan átveszik az irányítást. Nem is csak a Kotleba-féle sötét idiótákról – akikről már most is sokan azt feltételezik, hogy Ficóék strómanjai lehetnek, ha kenyértörésre kerül sor.

Az olyan gyanús aknákra is figyelni kell, mint például Boris Kollár – aki most ugyan igyekszik a jó és szalonképes ellenzéki szerepében tetszelegni, de nem szabad elfelejteni, honnan is indult. Összeesküvés-elméletek lelkes terjesztőjeként, Peter Steinhübel, az ismert maffiózó haverjaként, vagy az olyan vasrudakkal fenyegetőző „aktivisták” barátjaként, mint Rudolf Vaský, a szlovák internetes szcéna egyik legfurcsább és legveszettebb figurája.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, a legnagyobb felháborodásunk közepette is: tulajdonképpen milyen országot, milyen társadalmat képzelünk el? Az utca felel: tisztességeset. Lehetőleg Fico, Kaliňák, Jasaň vagy Trošková nélkülit. Olyat, amire büszkék lehetünk, amiért nem kell szégyenkeznünk. De most adja magát a kérdés: fel vagyunk mi készülve erre? Elég érett ahhoz a társadalom, hogy új elitet építsen, és visszaadja a méltóságát ennek az országnak ahelyett, hogy ismét az összeomlás szélére táncoljon? Eljutottunk már odáig, hogy ha most teszünk valami nagyot, és fordítunk egyet a történelem kerekén, 30 év múlva majd nem fogjuk szégyellni magunkat, és a kiszipolyozott, csontig lezabált társadalmunk romjai közt guberálva siratni a rossz döntéseinket? Esetleg újabb ártatlan, elvesztett életeket?

Bármi történjen is, a társadalomnak, az újságíróknak és a politikusoknak is úgy kell cselekedniük, ahogy Ján Kuciaknak. Kiolvasni a zavarosból a lényeget, egymás mellé tenni a tényeket, kiértékelni őket, és az igazság és szabadság elvei szerint cselekedni. Vigyázó szemmel. Egymásért. Mert ha nem, abból nagy baj lehet, talán Ficónál is sokkal, sokkal nagyobb.