Vérszomj a postán

Megszólal egy idős férfi. Bezzeg valamikor nem voltak sorok a postán, jó világ volt, jók voltak az emberek. Persze, valamikor posta sem volt, galambok hordták a levelet, próbálom megelőzni, hogy az emberek felhecceljék magukat és egymást, de már késő. A többnyire nyugdíjasokból álló tömeg felélénkül, egymással versengve szapulják a mai világot. Késztetést érzek, hogy megvédjem. Nemcsak azért, mert amióta eszemet tudom, mindig voltak sorok a postán, hanem mert a korábbi világokról szóló tudásunk szerint sose volt jó világ. Sőt, a korábbi világok – mindenfajta romantikus elképzeléssel szemben – a mainál sokkal rosszabbak voltak. Háborúk, járványok, éhínség, rövidke élet, mindent átszövő brutalitás, szadizmus, kínzások. Persze a világ az ember mindenkori tükörképe, s mivel ő ma sem szelíd gödölye, most is vannak helyek, ahol azért imádkozik a nép, hogy a postai sorban állás legyen a legnagyobb problémája. Időközben újabb ablak nyílik. Az előttem állókból hárman odalépnek, az előttem álló fiatal nő és én maradunk. Figyelmemet egy újonnan érkezett pár köti le. Ártatlan, fürtöshajú nénike apróvirágos blúzban és az ő jámbor férje. A néni leül a székre, épp a táskámra. Amikor rájön, hogy nem párna, utálkozva félredobja. Közben a férje alaposan megnéz bennünket, akik az eredeti, azaz hosszabb sorban állunk, majd beáll a rövidebb sorba, a három ember mögé. Nem zavar , hiszen már csak a fiatal nő van előttem, de a mögöttem álló nyugdíjasok meghökkennek, pusmogni kezdenek, majd fokozatosan átsorakoznak az újonnan érkezett emberke mögé. Ekkor a postáskisasszony becsukja kettőnk orra előtt az ablakot. Átállunk hát mi is a másik sorba, mégpedig a jámbor öreg elé. Mi nem előzködünk, már húsz perce itt állunk, mondom neki. Bár előtte kitartóan fixírozott, kijelenti, hogy ő nem látott minket, menjünk csak a sor végére. Maradunk. Ekkor újra beindul a szitkozódás. Valamikor tisztelték az öregeket! Valamikor jók voltak az emberek! Nem voltak sorok a postán! Ezt nem a posta teszi, hanem az emberek, mint ez a két bestia, mondja egy vékony hang a hátam mögül. A fürtöshajú nénike jámbor férje helyett maga száll harcba. Rámutatok a táskámra. Asszonyom, maga ezen ült, ami csak úgy történhetett, hogy én és a táskám korábban érkeztünk. Pofa be, bestia, mondja elszántan a nyanyóka. A többi nyugdíjas azonnal elhallgat. Izgatottan várják a folytatást. A cirkuszt. Az életért való küzdelmet. Hogyan fejeznek le, aprítanak fel, köveznek meg valakit. Íme az ember. És az ő örök vérszomja. Csillagok háborúja helyett generációk háborúja kerekedik. Nem kérek belőle, mivel szeretem az öregebbeket. Feladom a levelet, fogom a táskát. Benne a tízóraira szánt kenyerem. Később kiderül, lepény lett belőle.