Valóban csoda

Minden hasonló hírre a megmondóemberek első reakciója: miért nem ád a jogkörökhöz az állam elegendő pénzt? Vajon miért? Hát, feltehetően azért, mert az államnak sincs. Sőt, a közeljövőben sem lesz, tehát arra számítani, hogy beindul valamilyen pénzcsap az önkormányzatok tehermentesítésére, merő ábránd. Az érdekes kérdés viszont nem az, adjon-e az állam többet vagy sem (mert nem ad), hanem az, hogyan jutottak idáig az önkormányzataink.

A válasz – természetesen – nem egyszerű és a helyzet bizonyára nem fekete-fehér. Az önkormányzatok anyagi leépülésének ugyanis nem elsődleges oka az állam. Legalábbis nem Szlovákiában. Az önkormányzatok fontossága, azok autonómiája, választási rendszere, az önkormányzati szervek jogkörei, kötelességei – mind, mind olyan kérdések voltak, amelyekre a rendszerváltást követő első hetekben már válaszokat adtak az akkori honatyák. Az önkormányzatiság nem most alakult és nem is most került anyagi gondokba. Az első időszakban a helyi önkormányzatok jogköreit fogalmazta meg a jogalkotó s a mindenkori állam a jogkörökhöz bizonyos kulcsok szerinti pénzeket utalt. Ne boncolgassuk ezt a rendszert, mert nem volt jó. Az első nagyobb közigazgatási reform – a második szint, a megye létrehozása – sem tette jobbá és működőképesebbé a közigazgatást. Ami viszont komoly reformnak számított, és a mai napig korszerű és haladó megoldásnak könyvelhetjük el, az az államigazgatás pénzügyi decentralizációja volt a második Dzurinda-kormány első hónapjaiban.

A pénzügyi decentralizáció ugyanis nagyon helyesen (bár vitatható mértékben) fogalmazta meg az önkormányzatok autentikus jogköreit és – itt van a kutya elásva – autentikus forrásait. 2004 után az önkormányzatok a rendelkezésükre álló pénz legnagyobb részét előre tervezhető, áttekinthető és a mindenkori kormányzattól független módon kapták meg. A kormányzati támogatás pedig kiegészítés volt azokon a területeken, ahol az önkormányzatok nem autentikus, hanem állami jogköröket, illetékességet kaptak. Ha most rosszul állnak, akkor, sértődés ide vagy oda, nem jól gazdálkodtak.

A leírtakon kívül még egy fontos jelenség jellemző. Míg a központi választott szervek és a kormányzat a sajtó ádáz tekintetének kitéve követték el kisebb-nagyobb gazemberségeiket, addig az önkormányzatok minden társadalmi kontroll nélkül végezték ugyanezt. Valljuk be, hány olyan várost, falut ismerünk, ahol a húsz éve még jelentős önkormányzati vagyonból már semmi nincs. Hány településről mondhatjuk el, hogy még a községháza sem a falué? Hány helyen születtek bicskanyitogató döntések a közvagyon eladásakor, hosszútávú bérbe adásakor, hány helyen ellentételezés nélkül kaptak bizonyos vállalkozások vagy emberek jelentős kedvezményeket telekügyekben, önkormányzati vagyon használatában? S hány olyan szlovákiai magyarlakta városról lehetne most beszámolni, ahol a „lopás” kifejezés használata nem indokolatlan?

Igaza van a köztársasági elnöknek, csoda, valóban csoda, hogy valahol még telik a közvilágításra. Azok után, ami az elmúlt két évtizedet jellemezte már az is csoda, hogy nem csődbiztosok irányítják a népünkhöz legközelebb álló képviseleti szervek nagy részét.