Üzenet a mit sem sejtő tolvajnak

"Rendőrség!" - kiáltották a betörők, majd berontottak a házba

Nem menti fel tette alól a tolvajt, ha nem ismeri személyesen áldozata hányatott sorsát, nehéz életútját.

Előre is elnézést kérek azoktól az olvasóktól, akik az erőszakmentes konfliktuskezelés hívei. De én ezt az embert úgy orrba vágnám vagy fenéken billenteném, hogy megemlegetné! Holott túl vagyok néhány konfliktuskezelés-tanfolyamon és békéltetőként is van némi gyakorlatom. Meg kellene értenem a tolvaj lelki világát, azon nyomasztó vagy kényszerű körülményeket, amelyek hatására odaállt a földszinti lakás ablakához és egy erőszakos mozdulattal belökte. Körülnézett, felmérte a konyhaasztalon lévő holmik értékét, meg se rettent, amikor meglátta valamivel arrébb a rengeteg gyógyszeresfiolát, a speciális fertőtlenítő eszközöket. Lazán szétnézett, mint egy bolhapiacon, keresett, kutatott, válogatott.

Napok óta forr bennem az indulat, és nem bírok napirendre térni a történtek felett, mert amikor meglátogattam egy megannyi gonddal és betegséggel küzdő családot, azzal a hírrel fogadtak, hogy tolvaj járt náluk. Még a lépteit is hallották, jó ideje figyelhette őket odakintről. Egy felnőtt ember derékmagasságában lehetnek a lakás ablakai, mégis félelmetes, ha visszaélnek az itt lakók kiszolgáltatottságával. Lopni csaknem lehetetlen onnan, ahová már csak adni és hozni szabadna! Mert elvenni tőlük az illetéktelenül behatoló már csak egy valamit tud, a békéjüket. Megfosztja a beteg családtag miatt folyamatosan aggódót, amúgy is éberen alvót a pihenéstől, az álom adta menedéktől. Azoktól a merész álmoktól, hogy egyszer a gyógyulás biztos ösvényére léphetnek, és onnantól kezdve kitárul féltve gondozott kis kincsük előtt a világ!

Érkezésemkor éreztem, ahogy pókhálóként még mindig félelem szövi át a szűk folyosót, a szerényen bútorozott szobák sarkait, minden kis résbe behatol, és nem enged szabadon lélegezni, mosolyogni. Akarva-akaratlanul is rávetítettem a történteket a jelenlegi helyzetre, mert csaknem minden otthonban félelem honol a háborús hírek hallatán. Talán nincs is olyan település, ahol ne adtak volna menedéket ukrán anyáknak és gyerekeiknek, akik közül néhányan már végérvényesen otthontalanok, hadiözvegyek és félárvák lettek. Amikor azt olvasom a kommentek özönében, hogy ők aztán nem segítenének, mert rajtuk sem segít senki, mindig elképzelem, ahogy a karosszék nyugalmából, szőnyegezett, meleg otthonuk biztonságából kiszólnak egyesek. Üzenetem nekik is szól. Akiktől már nem lehet elvenni semmit, mert már mindenük odalett, azoknak már csak adni szabad, legyen az szép szó, együttérzés, támogatás, megélhetési lehetőség, jövőkép.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?