Út a kétnyelvűség felé

A figyelmeztető statisztikai adathalmazt tízévente egy népszámlálás szolgáltatja, legutóbb viszont a kisebbséginyelv-használati jelentés mutatott rá, hogy az önkormányzatok egyre kevésbé kommunikálnak magyarul az állampolgárokkal. Vannak felelősök is. A felmérés az önkormányzatok felelősségét veti fel az elmaradó kétnyelvűséggel kapcsolatban, a politikusok viszont gyakran hivatkoznak az állampolgárok passzivitására – ez különösen kényelmes álláspont, hiszen a szlovákul papírozó Józsi bácsi nem tudja elmondani a sajtónak, miért is teszi ezt. De előszeretettel hibáztatják a pártokat, az államot és néha a civilszervezeteket is a fennálló állapotokért.

Sok szerveződés tett már azért, hogy a magyar nyelvet ne csak a négy fal között használjuk. Van egy öntudatos réteg, amely korábban megszokásból, most pedig identitását vállalva használja vagy próbálja használni a magyar nyelvet a hivatalokban. A tudatosság azonban nem általános, a magyar nyelvet leginkább azokban az önkormányzatokban használják, ahol az alkalmazottaknak vannak nemzetiségi gyökerei, így nem okoz gondot a magyar ügyintézés – még ha a folyamat dokumentálása gyakran szlovákul zajlik is. A kisebbséginyelv-használat igazi próbáját azonban a valóságban az jelentené, ha az aktív magyar nyelvhasználatot nemcsak megtartanánk, hanem ki is lehetne terjeszteni abba a közegbe, amelyben egyébként nem jelenik meg. Máskülönben kihalásos alapon fejlődik vissza a hivatali nyelvhasználat.

A gyakorlati kibővítéssel az a legnagyobb gond, hogy a magyarnyelv-használat még mindig konfliktusokat szül. A hivatalokat különféle szankciókkal ugyan rá lehetne kényszeríteni arra, hogy kommunikáljanak magyarul, de nincs az a kormány, amelyik vállalná a konfliktust az önkormányzatokkal. A pártszervezeteken belül eszközölni lehetne egyfajta belső etikai-viselkedési szabálykönyvet, de egy hasonló lépés ismét csak problémák tömkelegét okozná a változtatni nem hajlandó helyi szervezetekkel vagy polgármesterekkel szemben. A civil szerveződéseknek jelenleg kellő emberanyaga és forrása sincs egy átfogó, fenntartható nyelvhasználati kampányhoz, a helyi szintű egyéni vagy csoportos kezdeményezések híre pedig gyakran nem lépi túl a település határát. Az átgondolt és széleskörű programokon túl az javíthatna a helyzeten, ha lennének hangzatos, jó példáink – de ez is hiánycikk. Komoly jelentőségű gesztust kisebbségi alapon egyetlen közszereplő sem tett az utóbbi hónapokban, az érdektelenségből pedig egyenesen következik az aktivitás hiánya. Lehet, hogy a politikai-társadalmi környezet javulásában kellene reménykedni a változáshoz – de ez a várakozás két évtizede tart. A jelen nem túl szívderítő, de ahogy az korábban is megmutatkozott, egy-két látványos akció könnyen a figyelem középpontjába tudja helyezni a nyelvhasználatot. Már ha el nem veszik a téma a sok világszintű esemény között.