Tudástőke minden áron

Nem, ne röhögjenek, hogy miért ez a hét magyar eseménye: azért, mert a magyar monetáris politikát meghatározó jegybankról van szó, amelyet egy erősen kis képességű, a közpénzt kvázi magánvagyonaként kezelő Orbán-hű funkcionárius vezet. „Az egyes programokra való delegálás elbírálásának szempontjai között a rendezvény szakmai nívója, a részt vevő intézmények jelentősége és a megszerezhető tudástőke szerepel” – így indokolta a Matolcsy-féle MNB halál komolyan azt, hogy a jegybank dolgozói csak az idén három hónap alatt négyszer is elutaztak Jamaikába, sok millióért, anélkül, hogy ott akkor bármiféle gazdasági konferencia vagy más megszerezhető tudástőke, ill. intézményi jelentőség lett volna. Azt már csak én teszem hozzá, hogy mindenki tudja, Jamaikára az ember három dologért megy: napozni, reggae-t hallgatni és minőségi füvet szívni. Mindegy. Az viszont már nem mindegy, ki állja a cechet, és a helyzet az, hogy ezt most mi álltuk a derék MNB-alkalmazottaknak.  Az ügyet az Együtt párt és a 24.hu derítette fel, így azt is, hogy természetesen nem Jamaika volt az egyetlen túlárazott tudástőke-célállomás: „2016 elejétől 2017 közepéig több mint 1700 külföldi utazást bonyolított le az MNB, ezek összesen 665 millió forintot kóstáltak” – írja a lap. Ilyen út volt pl. a limai, a San Franciscó-i és a frankfurti is, ez utóbbi, közeli német városba konkrétan 800 ezer forint volt az utazási költség. Az igazán perverz az, hogy Matolcsy, az adópénzünket költő intézmény első számú vezetője hazai üzleti konferenciákon úgy hangzik, mint egy amerikai szabadpiaci aktivista: „a tőke jó dolog, jó dolog a gazdagság, jó dolog a profit (…), a magyar állam a pénzt, a tőkét, a profitot becsüli, a gondolkodásunkban ezt helyre kell tenni, jó dolog, ha a közösség hasznára váló tevékenységből származik a pénz” – hallhattuk tőle legutóbb, amikor a „tudásintenzív” skandináv modellt dícsérte. Egy biztos: őróla már most intenzívebb a tudásunk, mint akár pár hete. *  *  * A hét külföldi eseménye természetesen az, hogy a spanyol csendőrség erővel csapott le katalán kormányzati hivatalokra, elkobozott egy csomó szóró- és szavazólapot, házkutatásokat tartott, és őrizetbe vett egy tucat embert, hogy így akadályozza a tartomány elszakadását célzó október 1-i népszavazást. Meglepő? A katalánok néhány hangzatos frázison kívül kevés érvet bírtak felhozni arra, miért életfontosságú elszakadni Spanyolországtól. A spanyol alkotmánybíróság köztudomásúlag alkotmányellenesnek ítélte az autonóm régió referendumát, és nincs épeszű kormányzat, amelyik tétlenül állna, mint a hülye, miközben szétesik az ország. Mert mi jönne a katalán kiválás után, a baszk? És aztán Európában a skót, a székely, a dél-tiroli? És mindez mit oldana meg?  Mi, kelet-európaiak különösen tudjuk, miért rizikós belemenni elszakadós-határkiigazításos, területmódosítós folyamatokba, még akkor is, ha nem szükségszerűen háború a vége. Itt azonban nem békés, megegyezéses ki- illetve kettéválás zajlik, hanem egy erősen erőltetett menet, amely csak adja a lovat az idézőjeles autonómia hangzatos szlogenje mögé bújó, Európa nyugati és keleti felén is megtalálható kisstílű populisták alá (ez persze ne azt jelentse, hogy az autonómia fölösleges, sőt). A katalán elnökhelyettes a televízióban azt mondta: ami történik, „túlmegy minden demokratikus garancián, és sérti az állampolgárok alapvető jogait.” Tényleg? És mi a helyzet a többségi spanyolok alapvető jogaival? Nem elnyomó, hanem 100%-ig demokratikus, európai viszonyok között fokozottan érvényes, hogy a kisebbség-többség érzékeny problémáját nem puccsszerű, egyoldalú döntésekkel, hanem párbeszéddel, az egyéni jogok garanciáival oldjuk meg. Már ha ez a célunk, nem valami más. SERES LÁSZLÓa HVG munkatársa