Tragikus hangnem

Politikai hozzáállástól függően a letöbben már mutogatnak, ki a jobboldalra, ki az ellenzékre, mások pedig a sajtót, pontosabban annak egy részét teszik felelőssé. Én azt gondolom, hogy a választ máshol kell keresnünk: a közösségi média környékén, azon belül pedig az algoritmusoknál. És ez eddig tábortól függetlenül szolgálta a politikai pártokat is: egyesek az üzeneteket terjesztették, mások pedig arra használták fel, hogy szinte fanatizálják a szimpatizánsokat, egyfajta imámként hirdessék az igét. Propagandával, álhírekkel, összeesküvés-elméletekkel. Már régen nem arról szólnak az ott megjelenő hírek, hogy mi történik a hazánkban és a nagyvilágban, hanem arról, mit akarunk hinni, látni. Tán már használtam ezt a hasonlatot, amikor a rajtakapott feleség hirtelen azt kérdezi a felszarvazott férjtől: most akkor nekem hiszel vagy a szemednek? 

A politikai kultúra az utóbbi időben már szinte vidéki kocsmai szintre alacsonyodott. Úgy beszélnek a politikusok, olyan hangnemet ütnek meg, amit korábban csak a záróra előtti kocsmai vitáknál lehetett tapasztalni. És sajnos éppen ezért nem lehet meglepődni azon, hogy sokszor a válaszok is onnan lesznek ismerősek, a részeg emberek leggyakrabban nem éppen a békés természetükről híresek. Ha úgy érzik, hogy valaki nem ért velük egyet – márpedig nekik mindig igazuk van –, akkor nem ritkán erőszakhoz folyamodnak, megalapozva a kisebb-nagyobb kocsmai verekedéseket… 

A közösségi média megjelenése teljesen felforgatta a világot. Előbb csak az ostobaságnak, az álhíreknek adott teret, később pedig véleménybuborékba zárta az embereket, innen pedig egyenes út vezetett a verbális és időnként a fizikai erőszakhoz. Ma már ott tartunk, hogy minden őrültséggel tíz- és százezres tábort lehet szerezni, csak úgy záporoznak a lájkok… Ami korábban a kocsmai viták színvonalát jellemezte, az ma a politikai kultúra. Ma már – az említett közösségi médiának és az algoritmus által diktált véleménybuboréknak „hála” – olyannyira megosztott a társadalom, hogy a két tábor, a kormánypárti és az ellenzéki, már sokszor szóba sem áll egymással, meg sem hallgatja a másikat. Családok, évtizedes barátságok mennek tönkre csak azért, mert mást gondolunk egy-egy témáról… Legyen szó háborúról, Keletről, Nyugatról, oltásokról, unióról, demokráciáról. Nincs meg az a nemzeti, emberi minimum, ami a társadalmi békét szolgálná. 

Ne legyünk naivak, a politikusok szinte lubickolnak a véleménybuborékok és a fanatizált tábor biztosította kényelemben. Ma már csak a „sajátjaiknak” szónokolnak, a másik oldalt pedig ellenségnek nevezik, és úgy is kezelik. Csak idő kérdése volt, hogy az agresszív hangnem tettlegességig fajuljon. Hiszen az ellenség ellen bármi megengedett... Hol van már az, amikor a miniszterelnök a megválasztása után kijelenti, hogy mindenki kormányfője szeretne lenni, függetlenül attól, ki voksolt rá, hogy az ország fejlődése, a jobb életszínvonal megteremtése a legfontosabb cél, ez pedig minden polgár érdekét szolgálja?! Ma már sokszor az elégtétel, a bosszú, néha az ellenség dehumanizálása a cél. És ez így nincs jól... 

Ha a politikai elit a mostani merényletet arra használja fel, hogy leszámoljon a vélt ellenséggel (a másik oldallal, a sajtóval), akkor az tovább szítja a feszültséget, onnan pedig csak egy lépés a polgárháborús helyzet. De van egy másik út is. Ha a merényletkísérletet egy jelként veszi a politikai elit, és felismeri, hogy itt az ideje a békésebb hangnemnek, hogy meg kell nyugtatni a társadalmat, lakosságot. Hogy itt az ideje megnyugodni, kilépni a véleménybuborékokból, meghallgatni a másikat, törekedni a kompromisszumos megoldásokra, hiszen látjuk, hova vezet a megosztottság. Ez lehet a valódi békepártiság...