Tovább forog a gyűlöletspirál, soha nem áll meg

Európa- és világszerte csúcsra hágnak az indulatok, valaki a palesztinokat kárhoztatja, mások a zsidókat vagy az izraeli vezetést támadják, de hogy jutottunk idáig? Keleti kérdés néven szokták összefoglalni mindazokat a politikai változásokat, eseményeket, amelyek a török birodalom XVIII. században bekövetkezett hanyatlásával keletkeztek. Palesztina sorsa is az első világháborút követően fordult tragikusra, mikor „Európa beteg emberét” végleg a földre küldték, de az arab népek ahelyett, hogy megkapták volna a hőn áhított önrendelkezést, csak egy másik gazdát kaptak. Ebben az időben kezdett erőre kapni a cionista mozgalom is. A történelem ezen pontján nem láttunk mást, mint két népet, akik szabadon akartak élni, létezni, gyarapodni. A szabadság ősi vágya pedig mindenkor megillet minden népet és közösséget. Palesztina angol urai pedig már akkor is sejtették, hogy ha ugyanazon földre két nép is ősi jogot formál, abból jó nem sülhet ki.

Ami azóta történt, pedig történelem. A náci zsidóüldözés és a népirtás, ami a Szovjetunióban épp hogy csak egy kicsit volt visszafogottabb, arra ösztönözte a zsidó diaszpórát, hogy új hazát keressen, pontosabban mondva, hogy a régit visszavegye. A harmincas-negyvenes években Irgun Zvai Leumi vagy a Stern-csoportok fegyverrel harcolták ki a zsidó függetlenséget, de egyben az akkor keletkezett sebek, az ekkor született gyász a bosszú alagútjába rántotta a két népet.

Az egyre inkább elnyomott palesztinok pedig maguk is a terror eszközéhez nyúltak. A 20. századi iszlamista terrorizmus gyökerei is ide vezetnek, ezért a hetekben történt, véres mészárlásba torkolló rajtaütés messze nem újszerű, inkább a történések önmagukba forduló spiráljának egy újabb fordulata. Ami pedig az elkövetkező hetekben be fog következni, az az események kiszámítható sorozata.

Olyan sok vér és könny hullott már ebben a konfliktusban, hogy a bosszúspirálból való kitörés szerintem mára szinte lehetetlen. Igazságot tenni, bűnöst és áldozatot kiáltani nem lehet. A jelen áldozatai igazából most is a civilek, apák, anyák, gyerekek, idősek, akik sodródnak az érzelmek és események viharában, vallástól, nemzetiségtől függetlenül. Az igazi bűnösök pedig a kormányok, amelyek a politikai játszmák kedvéért nem hagyják, hogy kialudjon a gyűlölet lángja.

Számunkra, külső szemlélők számára ezért megadatik a tanulság levonásának lehetősége. Az első és legfontosabb, hogy a bosszúspirált nem szabad „etetni”. Szlovákiában az erőszak még nem érte el a kritikus szintet, és bár a kormányok többször is tettek azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a vörös vonalhoz, számunkra megadatott a luxus, hogy még visszakozzunk. Ugyanakkor a társadalom egy másik szintjén ma továbbra is folyik az ellenségképgyártás és a társadalom hergelése.

Akik pedig a gyűlölet tüzét táplálják, ugyanolyan felelőtlenek, cinikusak és ostobák, mint a Hamász agytrösztjei, akik „egy nagy visszavágás” öröméért most a bosszú tűzviharát szabadítják népükre. Ugyanilyen cinikusan hallgatnak ma azok is, akik a Vár utcai lövöldözés útját kikövezték, legyenek azok politikusok vagy a közösségi háló kommenthuszárai.

„A keserű lélek nemcsak önmaga számára okoz bajt, hanem méreg lehet sok más ember életére is.” (Zsidókhoz írt levél 12:15)