Történelmi időket élünk

Kézbe vettem a kedvenc női magazinom márciusi számát. Lapozgatom. A tavaszi cipődivat.

Milyen sminket készítsünk?

Hogyan kombináljuk a régi ruháinkat az új szerzeményünkkel? Könnyű, fogyasztó saláták.

Lapozom. Nézem. Leteszem. Nem értem.

Mik ezek? Mintha egy más dimenzióban lennék. Az a világ már nem ez a világ. Elmúlt, ki tudja, mikor jön vissza. Történelmi időket élünk. Ha ezt átvészeljük (imádkozom, hogy így legyen), és unokáink is túlélik, utána pedig túlélik majd az utána következő életüket, egyszer így fognak mesélni erről a saját unokáiknak. „És tudod, kis bogaram, a nagy koronavírus-járvány idején az ovikát is bezárták. Otthon voltunk, anya, apa és én. Játszottunk, beszélgettünk, levest főztem anyával, darakását apával, megtanultam sok új mesét..., nagyon jó volt! Titokban reménykedtem, hogy ez most már mindig így marad. Hogy anya, apa és én ezután mindennap együtt leszünk.” „És féltél, nagyapa?” – kérdezi majd a jövendőbeli kisunoka. „Hát olyannak ismered te a nagyapádat, mint aki megijed a saját árnyékától?

Nem féltem, de amikor anya egyszer elköhögte magát, azért megijedtem.

Megkérdeztem tőle, ugye, ez nem koronavírus? Jaj, dehogy, hiszen mi sehova sem járunk, felelte anyukám. Aztán hallottam, amikor apával azon sutyorogtak, hogy én három és fél éves létemre honnan tudok a koronavírusról. Jaj, én édes, naiv szüleim! Hisz mindig füleltem és nagyon jól hallottam, amikor maguk között a koronavírusról beszéltek. De persze engem azzal áltattak, hogy azért nem megyünk sehova, mert odakinn bacik vannak. Még hogy bacik!” „Milyen jó volt nektek nagyapa, hogy a koronavírus idején nem kellett óvodába meg iskolába járni! Biztosan örültek a gyerekek!” – irigykedik majd a jövendőbeli unoka. „Hát, sokan örültek! De volt, aki nem.

Hallottam, amikor az én nagyim arról beszélt telefonon az anyukámmal, hogy most, amikor a családok össze vannak zárva, ki fog derülni, mennyire szeretik egymást.

És hogy sok család össze fog kovácsolódni, de lesznek, akik szét fognak menni. Én nem teljesen értettem akkor, mi az az összekovácsolódás, de a szüleim megmagyarázták. Attól kezdve minden este lefekvés előtt arra gondoltam, hogy ez megint egy jó nap volt, mert megint egy kicsit összekovácsolódtunk.

És nyugodtan merültem álomba. De sokszor hallottam, hogy az alattunk lakók kiabálnak egymással, és a kislányuk ilyenkor nagyon sírt. Pedig kedves kislány volt. Az udvaron mindig odafutott hozzám, és meg akart simogatni.

Én meg úgy szégyelltem magam...” „Jaj, nagyapa! Hát te nem tudtad, hogy a helyes lányoknak jól meg kell húzkálni a haját?!”

A vírusnak meg el kell kapni a frakkját. És így lesz. Hogy egyszer legyen, aki elmesélje, hogy történelmi időket éltünk, kicsi jövendőbeli ükunokám.